Barkácsoland

„Sárkányok nem léteznek. Ez a kijelentés kielégítheti a primitív elmét, de nem a tudományt” - mondja Lem a Kiberiádában, és valóban. Az a tény, hogy kentaurok nincsenek és nem is voltak, a legkevésbé sem szabad zavarja a tudóst abban, hogy izgalmas monográfiát írjon róluk.

Csányi Vilmos etológusként már épp eleget rongálta a megcsontosodott nézeteket. Kísérletei, amikkel bebizonyította a kutyák egypár egészen emberi viselkedését: a bosszúállást, a cukkolást, a betartást és így tovább, finoman szólva is a megszokások határterületeire visznek. Csöndes mondatfűzéssel előadott merész gondolatfutamai az emberi fejlődésről merőben új nézőpontokat mutatnak meg, hogyisne: miféle hímsovén társadalom volna, amelyik el tudott volna jutni oda, hogy a nők párválasztási preferenciái jelentették azt a szelekciós nyomást, ami a férfiagy fejlődését, a szellemes és okos férfiak versenyelőnyét eredményezte és ezzel az emberi szellem kialakulását? Hogy akkor egyszerűbben: a nők tehetnek az emberi elme kiemelkedéséről?

Alsó hangon is eretnek gondolat.

Jut eszembe: ez az »alsó hangon«, ez is Csányi Vilmos. Ez is egy olyan szövegmém, amit mind használunk – és mind rosszul.

Csányi és Makovecz Benjamin könyve, vékonyka, nagyalakú, igényes kötet olyan, mint ifjúságunk áhítatot keltő természettudományos monográfiái. A vastag, jó tartású papír, a színes anatómiai táblák és fölöttük a mutatóvonalak és számok a velük kötött vastag bőrpauszon, mind-mind ezeket a nagyigényű munkákat idézik. A szöveg is kellően komoly, nem éppen latin szavaktól hemzsegő, sőt, de azért az ember a mondatfűzéstől épp csak a kellő mértékig, de megneszül: nagy tudásokat vagyunk készülőben magunkba szippantani.

Mindjárt az elején a kentaur anatómiáját, ugye, ami nélkül ez az egész alsóhangos dolog is a levegőben lóg. A kentauroknak ugyanis van rendes, az emberekére hajazó hangképzése is, de van egy a lószerű alsótesthez köthető is, és ez az utóbbi inkább az érzelmek kifejtésére való. Az alsó hangok a kevéssé artikulálható, de mégoly gazdag érzelmeket fejezik ki, nem szeretném ennek a szimbolikáját itt és most szilánkokra okoskodni.

Aminthogy az egész kötetet végig belengő finom iróniát és bölcs humort sem érdemes szétszálazni, mit ki ellen és minek és miért: újra és újra belemélyed az ember és újra és újra elönti a nyugodt derű.

Nagy könyv. Alsó hangon is a legnagyobbak közül való.

A szerzőről: 

Csányi Vilmos Széchenyi-díjas magyar biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudomány volt főszerkesztője. Kutatási területe az állati és emberi viselkedés, valamint a biológiai és a kulturális evolúció kérdései.

Makovecz Benjamin rajz, művészettörténet és ábrázoló geometria szakos középiskolai tanár
Magyar Képzőművészeti Főiskola,
képgrafika szak, 1978-83

a-kentaur

Oldalszám: 75

Megjelenés éve: 2000.

Szépirodalom/ismeretterjesztés

Ahogy leszállt a gép Stuttgartban, kicsekkoltunk, irány a taxi, mentünk a 70 km-re lévő kisvárosba a céghez. Mindig Mercedes, mindig korrektül számlára. Aztán egyszer – félúton esett le – egy dögnagy Ford. De akkor már mindegy is volt. A taxissal örök lett a szövetség.

Hogy honnan jövünk, még egyszerű, bár az ő németjénél a miénk azért sokkal rosszabb, Magyarország, felcsillanó szemek, hát hogyne: a görög szabadságharc menekültjeinek mi adtunk új hazát. Ezt ő számontartotta, és persze én is tudtam, a legnagyobb kolóniák egyike épp diákvárosomban, és a ’70-es évek szervezett bűnözésének góca is épp ott, és épp őáltaluk. Színes világ volt az, akárhogy is.

Fut a taxi, a görög pilóta boldog, hogy magyarokat visz, és mi tudunk a hozzánk menekült honfitársairól. Van egy falu, mesélem neki, csupa görög lakja, az a neve még most is: Beloiannisz. Madarat lehetne vele fogatni: a név a nemzeti költőjüké, a görög Petőfié. Nem tudtam, elszégyellem magam, és eztán sokkal jobban fáj, hogy szülőfalum rendszerváltás utáni hősködésből – ezek szerint szimpla tudatlanság – azonnal átnevezte az utcát, ami addig a nevét viselte.

Másképp nézek ezután az apró, karcsú kötetre a maga nyolcpontos Baskerville betűivel, a pompás fordítást Nikosz Papadimitriu, a zárótanulmányt pedig Dimitriosz Hadzisz jegyzi. Hogy akkor arról is valamit, hogy él meg egy nép egy új hazát.

A történet ismert: a legenda szerint valamikor a középkorban egy pápa nőként került Szent Péter trónjára és csak a nyilvános szereplésére esett szülése leplezte volna le. A sztori szép példája a korabeli fake newsnak, de ez egyrészt jottányit sem érdekli a konteóhívőket (akik viszont ezúttal minket nem érdekelnek), és szerencsére az íróembereket sem, akik kiváló alapanyagnak tekintik a legendát, mint esetünkben Roidisz is.

Bővérű, sodró, derűs történetet olvasunk az európai emberiség legsötétebb évszázadaiból. A történet – görög író, természetközeli társadalmak és hitvilágok – mi más is lehetne, mint szerelmi. Árad a szerelem minden szóból, minden betűből, árad a szerelem az összes ármányból és cselvetésből (ezek nélkül pedig hogy is lehetne könyvet írni?!). De árad a derűs élniakarás, a dolgok görögösen egyszerű, logikus megközelítése is: Gordiusz doktor művelte ilyen egyértelmű sikerrel a csomóra vonatkozó matematikai transzformációt, ahogy a középkori szofisztikával teszi a velejéig görög lényeglátással megáldott Roidisz. Leszámítva, hogy holmi csomóval szemben értelmetlen az a metszően szellemes humor, ami Roidiszé, és ami a fordításból is árad.

Bigottaknak azonban a könyv erősen ellenjavallt.

A szerzőről: 

Emmanuil D. Roidisz (1836-1904): görög író és újságíró. Arisztokrata családba születik, fiatalkorában bejárja Európát, az élő nyelvek mellett ógörögöt és latint tanul, a ’48-as forradalmak Genovában érik, később történelmet, irodalmat és filozófiát tanul Berlinben és Iasiban. Megjárta Egyiptomot is, de főleg Athénban élt. Családja csődje miatt élete végén szegénységben élt. 1866-ban megjelent Johanna nőpápa c. regényéért a görögkeleti egyház kiátkozta, ezzel együtt utolsó éveit a Görög Nemzeti Könyvtár kurátoraként élte le.

Oldalszám: 231

Megjelenés éve: 1974.

Szépirodalom/regény

     Tavaly egy roppant szimpatikus felkérésre írtam pár könyvajánlót. Pandémiairtó ajánlat volt: minden hónapban kikeresni, elolvasni és megérteni azt, amitől úgy hiszem, ment előre a világ - nos, tartotta az emberben a lelket. A megbízás megszűnt, az ötlet maradt, itt folytatom.

     Az elmúlt évszázadot ahányan annyiféleképpen látjuk. Mások a személyes, mások a családi és megint mások a történelmi emlékek. A szociográfia meglehet, visszariasztó szó, de jó kezekben okos szerszám, hű tükör, és jó esetben amit olvasunk, az pergő, letehetetlen, olykor facebook-posztokba kívánkozó. Mert Csalog Zsolt hőse a mesélés nagymestere, nem véletlenül említi Eszter nénit szerzőtársként (komolyan gondolja: a honort is felezi). A tiszaroffi asszony kerek, jól formált történetekben, ízes tájszólásban mesél az életéről, készre formált sztorijait random föltéve a facéra jó sok lájkot lehet begyűjteni. Egy különleges zárványvilág lakójaként kiélheti azt a képességét, hogy messzebbre lásson, mint a vele egyívásúak, még ha a korlátairól Csalog értő, szeretetteli szövegben ad is aztán képet.

     A tiszántúli kisparaszt, a derűs, dolgos, a környék urait (majd pedig a rákosistákat) csípős nyelvvel kiosztó asszony élete végéig megmarad annak a fölvágott nyelvű, de a világra rácsodálkozó lánynak, aki nehezen érthető automatizmussal kerül össze az urával, de aztán aki mellett derűs csökönyösséggel kitart az utolsó utáni pillanatig: csak akkor omlik össze. Hát ki ez az ember?

    Csalog a zárótanulmányban kitér arra, hogy Eszter néni és körötte Tiszaroff mennyire nem tipikus. Nem az a falu sem és azon belül is mennyire nem az  Eszti néni sem. A viszonylagos jólétben gazdálkodó, a társadalmi elszigeteltséget csak szélről fogó, a nagy szociális bukfenceket – egykézés, anyós joga vőre vagy épp apósé a menyre és így tovább – elkerülő falu védett szigetnek tűnik a háború előtt, és pár kisebb incidenst leszámítva utána is.

     Eszti néni egyéni sorsa is több a korabeli átlagnál: majdnem polgárit végez, kicsi híja, hogy afféle parasztpolgár, parasztértelmiségi váljon belőle, így jó íráskészsége, a dolgokat kicsit nagyobb egységben való szemlélésének képessége kiemeli őt a vele egyívásúak közül.

     De hát épp ezért érdekes annak, aki mikroszkópnak akarja látni a könyvet, de annak is, aki az embert keresi. Az okos, nagyon jó adomázóképességű  asszony bármelyikünk nagyanyja lehetett volna: egy-egy fordulata mögött szinte hallom apai nagyanyámnak falusi polgár (sváb asztalos) lánya létére paraszthoz férjhezmenésének a rangvesztésére visszavezethető rosszalló hangsúlyait.

     Csalog Eszti néniben megtalálja a világirodalom legnagyobb asszonyalakjait is. A magától értetődő, hűséges szívósság, amivel az urát fenntartja a felszínen, a nem perzselő szerelemból, hanem elfogadásból táplálkozó együvé tartozás tényeit szinte észrevétlenül sorolja az asszony. És csak akkor omlik össze, amikor a férfija méltatlan halált választ. De akkor nagyon.

A szerzőről: 

Csalog Zsolt (1935-1997): író, szociográfus, szociológus. Neves régész gyermekeként a háború utáni idők, a jezsuiták és baranyai munkások formálták érzékenységét, ellenállását. ’56-ban a Rádiónál harcol, megússza, később legendás vezetők keze alatt cigánykutatásokban kezd, majd aláírja a Kenedi János-féle Charta ’77-et, egzisztenciálisan ellehetetlenül. A 3T időszakában tűrt kategóriába sorolják, majd az USA-ban él. A rendszerváltást már itthon tölti, sokat publikál az akkori haladó sajtóban. Szolnok megyében képviselőként indul, de a pártpolitikáról való felfogása szembeállítja a mainstreammel. Élete végefelé vértesacsai házába vonul el dolgozni.

Oldalszám: 635, a megjelenés éve: 1985. Szépirodalom/szociográfia

            Tanult adószakértő mondja, hogy a NAV elszabadult hajóágyúra hasonlít, és a Cég rendre gondoskodik is arról, hogy a hasonlatot ne feledjük. Most éppen a falusi vendéglátók kerültek a torkolattűzbe, ami azért jó, mert noha sokan vannak, a hangjukat nemigen hallatják, az érdekükben nem szól senki, vagy ha igen, az nem hallik ki a csatazajból.

            Miről is van szó?

            A NAV előírta, hogy a falusi vendéglátók, kölcsönzők, kis- és őstermelők március 17. után csak számla ellenében értékesíthetnek, vagy online pénztárgépet kell venniük. Nyugtát nem adhatnak, egy kivétellel - ha tavaly szeptember 1. óta valaki nem bocsátott ki nyugtát, akkor idén mentesül az iménti szabály alól, és vígan adhat ki nyugtát. Hogy miért? Talán mert egy unokaöcs így tud jobban működni, más logika ebben nincs. Csak. A számlaforgalmat pedig minden héten le kell jelenteni a NAV-nak, kizárólag elektronikus úton.

            Ez a rendelet elsőre ártalmatlannak tűnik, legalábbis könnyű megindokolni azzal, hogy ha lám, mindenki szigorú számadással intézi a pénzügyeit, akkor legyen ez érvényes a legkisebbekre is. Csakhogy egy egy-kétfős vállalkozás nem nagyvállalat. Ezen túlmenően is számos gond van a rendelkezéssel, csakhogy míg a NAV érvei tetszetős és egyszerű (noha ál-) érvek, addig a valóság összetett: figyelmet és időt követel megérteni. Azért megpróbáljuk.

            Közkeletű tévedés, hogy mikrovállalkozást azért alapít valaki, mert így akar keresni egy zsák pénzt. Kétségtelen, ott lehet ez is a célok között, de a mikrovállalkozások szerepe egy társadalomban messze nem ez, hanem ennél sokkal több és fontosabb. Ha csak azt nézzük, hogy a művelői nem kuncsorognak segélyekért, már megérte már akkor is, ha egy fillért nem fizetnének a közösbe. De többnyire megteszik, habár ennek nem az össz-összege a fontos, és még csak nem is a fegyelme. Kopácsi Sándor már a '90-es évek közepén leírta, hogy Magyarországon feje tetején áll az adópiramis: míg egy működő gazdaságban az adótömeg zömét a kisszámú nagy cégek fizetik be és ahogy megyünk a cégnagyságban lefelé, úgy apad a befizetett adó össztömege, addig Magyarországon ez épp fordítva van. Kopácsi azt is kijelenti, hogy minden gazdaságra meghatározható egy olyan adómérték, amit az adott közösség méltányosnak talál - ehhez a nehezen meghatározható, de jól eltalálható mértékhez stabil adózási fegyelem társul. Ha a mérték nő, akkor a befizetett adó mennyisége drasztikusan apad. Nehéz a két kijelentés között az összefüggést nem észrevenni.

            A mikrovállalkozások zöme működtetőjének édesgyermeke: viszonyuk hozzá érzelmi és nem tudatos. Azt teszik, amihez értenek, a saját munkarend szabadságnak érzett önkizsákmányolásában az önmegvalósítás, a nem pénzben mérhető haszon, az alkotás okoz örömet, és nem kis részben kiélhetik alkotó energiáikat olyanok, akik a munka világába nem képesek beilleszkedni, bomlasztanák a fegyelmezett hangyák szorgos szervezeteit, de amit tudnak, arra a gazdaságnak és a társadalomnak égető szüksége van (egy másik jó megoldás ezeknek az embereknek a létezésére a feltétel nélküli alapjövedelem, de az egy egészen másik mese). A falusi vendéglátók nagyon nagy része, a valódi kis- és őstermelők mindegyike éppen ilyen (az álőstermelőket ez a szabály ugyanvalóst nem fogja még csak megérinteni sem, ők röhögve ki tudják fizetni a rendelkezés pluszterheit).

            Nézzük a szabályt működés közben. Őstermelőnk falusi vendéglátó, kistermelő: 2-3, néha 6-8 vendéget fogad, kiteszi a ház elé a padra az aszalványait, időnként elad egy-egy almát-körtét, vagy sátrazni megy a közeli nagyváros ünnepi forgatagaira. Szállóvendégeinek eddig is számlát írt, amit azok leírhatatlan fintorral tesznek el; még a név-cím rendben, szabál-szabál-embert-zabál, de úgy legyen. Ám a 100-300 forintos aszalványcsomagok vevői már a nyugtát sem igen várják  meg, megy a papír a szemétbe. Rosszabb, hogy a nyugtaírás közben elmennek vásárlás nélkül az impulzívan megálló többi vevők, a forgalom már így is a lehetségesnek alig tán fele. Olyan nagyon életszerű, hogy minden kósza turista bemondja eztán 5 deka aszalt körtéért az összes adatát, adószámostul, és még ki is várja a sorát...? Ugyanez a vásári forgatagban ugyanilyen életszerű. Az online pénztárgép 200 ezres árát  (plusz havi forgalmi jutalék) viszont ki fogja kitermelni,  minden egyes egyfős szállásadó? Na ne. Már ha működne egyáltalán: hirtelen összeszámolni sem tudom, hány olyan kis hely van itt a közelben, ahol se' net, se' telefon, mobil meg pláne se' - épp azért jönnek a vendégek ide.

            Ezzel a szabállyal épp a szolgáltató és a vendég kapcsolatának az intimitása vész el, az a nehezen meghatározható, de nagyon fontos többlet, ami idehozza a vendéget mondjuk Horvátország vagy Karintia helyett. Emellett nincs erre idő. A számlaírás a kiseladásokban lehetetlen, a pénztárgép nem kitermelhető, a heti lejelentés időigénye nagy, arról nem is beszélve, mi van ott, ahol nincs internet. A heti öt (ami inkább hét) munkanapból eddig is jó kettő kellett adminisztrációra, most legyen ez három - ha az idő fele nem termelésre megy el, akkor a rezsi megduplázódik, ki fogja ezt kifizetni? A többi tönkretett mikrovállalkozó? Vagy majd ingyen könyvelő fogja elvégezni mindezeket?

            Közbevetőleg: az ötlet nem is annyira morbid, mint elsőre látszik. A nyolcvanas évek Nyugatján még járta a szokás, hogy az állam azért finanszírozott civileket (hogy ez miért nem támogatás, abba most ne menjünk bele), hogy elvégezzék mindazt, amit a mikrovállalkozások nem tudnak: könyvelés-számvitel, marketing, adóügyek és még számtalan egyéb. A kemény kapitalista kormányok kiszámolták, hogy ennek a rétegnek a haszna még úgy is nagy, ha ezeknek a szolgáltatásoknak a révén nem nettó adóbefizető, hanem nettó adófogyasztó.

            Visszatérve a gyakorlatra. A mikrovállalkozások gazdálkodása inkább a hajdani emberek éves gazdálkodási ciklusára hajaz. Ebben a körben ritkák a folyamatos bevételek (a munkaszerződéseket kikerülő ügyleteket megint másképpen kellene fölszámolni), a csak őrájuk érvényes szabályt, ami szerint csak az adott ügylettel szembeállítható költséget volna szabad elszámolni, röhögve átlépte mindenki eddig is. A nem időzíthető pénzforgalom természetes, kellemetlen hatásait kivédeni számtalan technika létezik, ez is ehhez a létformához tartozik. Úgy kezelni tehát, mint egy ezerfős nagyvállalatot, nemhogy dőre, hanem egyenesen hidegen cinikus szabályalkotói cselekedet.

            Habár, szólal meg bennem a hajdani beruházó, ingyen senki sem hülye. Ha ezt a szabályt összevetem azzal, hogy mobilszolgáltatók pár éven belül 45 millió (!) SIM-kártya használatát prognosztizálják tízmilliós kishazánkban, akkor már kezd összeállni a kép. Ennyi SIM csak kényszereszközökkel elérhető, és nyilván megéri szolgáltatóknak megvenni egy-két szabályalkotót. Ha nem, akkor vagy a tűzmester részeg nagyon, vagy tényleg elszabadult a hajóágyú a fedélzeten, hogy most már a saját hajóra lő.

            A NAV-val kapcsolatban (is) a másik fő aggály az ellenőrzés. Egy online pénztárgép, de a heti elektronikus bejelentés is azt jelenti, hogy a NAV mindent lát a gazdálkodóról, de a gazdálkodónak semmi információja sincs arról, hogy vajon jól rögzítették-e az adatait. Az aggály több, mint megalapozott. Már a személyi jövedelemadó 1%-áról rendelkező nyilatkozat is fölvetette a gyanút, hogy minimum gondatlanság ellen védtelen, hiszen a rendelkező adatait nem lehet, mi több, nem is szabad magán a nyilatkozaton rögzíteni - az ember mindaddig szándékos pénzeltérítésre kell gyanakodjon, amíg ennek a lehetősége meg nem szűnik. Az online pénztárgépek dolgában már ismerünk esetet, amikor a gép rosszul számolta ki az ÁFÁ-t - és milyen különös véletleneket tud produkálni az élet, valahogy az adózó kárára (akinek ez furcsa lenne, gondoljon csak a nagyáruházi pénztárgépek összeadási anomáliáira). Az eltérést szóvá tevő adózó azt a választ kapta, hogy már készül a szoftver frissítése - hogy mi lesz a már meglévő eltéréssel a valóság és a NAV adatai között, arra rossz még csak rágondolni is.

            Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy megjósoljuk, ki fogja tudni megvédeni az álláspontját hasonló esetek akár tömegében is.

            Nagy fantázia a következmények megjósolásához sem kell. A jövőre hetven éves Jusztika szépen visszaad papírt-számlát-miegyebet, kedvesen mosolyog a könyvelőre, majd ugyanazt  ugyanúgy csinálni fogja tovább, csak most már feketén. Nem kell aggódnia: a vendégköre megcsappan ugyan, de aki elmarad, annak a bevételét nem is kell befizesse sehova. A falunak pedig eztán is befizeti az IFÁ-t, csak nem adóként, hanem majd megjelenik a falu alapítványa számláján egy újabb adomány. Őstermelőként pedig beadja a derekát és már idén besorol az őstermelőket tömörítő újmódi TszCs-be, úgyis évek óta kapacitálja már ez a Kovács gyerek, ne kínlódjon áruval, adja el neki a jogait némi apanázsért. Hogy ez törvénytelen? Miért, eddig nem volt az?

            Csak a bolond gondolja azt, hogy a szabály más árucikk, mint az alma vagy a nádcukor. Ha csaló az árus, ha átverés, akkor nem kell a vevőnek ez sem, legföljebb kicsit cirkalmasabb, ahogy megszabadul árutól-árustól. Veszíteni pedig csak mi veszítünk mindannyian. Amíg több tízezer dühödt aláírás gyűlik az invazív, kártékony gyomfa, az akác hungarikummá nyilvánításáért (méltó megkoronázásaként e faj alig kétszáz éves hazai pálya-, de inkbb ámokfutátásának), addig az új és újabb megnyomorító, káros rendelkezések ellen senkinek egy szava sincs.

            Csak halkan mondom, föl ne ébresszek valakit: választások jönnek, feleim.

Kedves Tamás,

hát ez most így nagyon nem sikerült. Mondhatnám úgy is, hogy ha az előző posztoddal bakot lőttél, akkor ezzel viszont elkezdtél ártani a településnek. Pedig épp érte emeltél szót.

Amikor az eszetlenkedését (nevezzük így) a facebookra föltett polgármesteredet azzal védted, hogy depedig mennyi jót tett a falutoknak, akkor megpróbáltalak rávezetni pár dologra. Tettem ezt azért, mert érzékeny, intelligens embernek ismertelek meg, aki nevetve küzd az elemekkel és közben még a többiekre is jut, nem is kevés, energiája. A vendégszeretetedet élvezve egy extrémsport-fesztiválon, ami párját ritkítja, belepillanthattam irigylésre méltó nyugalmadba, energiáidba és konfliktuskezelő képességedbe. Ha nem becsülnélek, akkor most nem vitatkoznék veled, nemhogy szívósan, de semennyire sem.

Valamit ebben a kicsit lüke országban jó, ha mindjárt az elején tisztázunk. Azon, hogy ballibmédiáztál, éppúgy nem óhajtok rugózni, mint ahogy voltaképpen elég mélyen hidegen hagynak a pártpreferenciáid is - te sem országos bohócokkal méred magad, én sem, így aztán ha etéren van is nézetkülönbség köztünk, az szerintem épp csak egy söröspohár mellé való. Ezt a vonalat békén hagyom tehát, még akkor is, ha (ezt azért jobb, ha tudod) a baloldaliságot nem a mai csahos torzítók fogalomtárából tanultam meg, hogy mi az, hanem olyanoktól, akik nem csak tudták, mi az, de tettek is a jobbításért eleget. Talán a te korosztályod is megérti, hogy én az ÉS-t a hetvenes és a nyolcvanas években is tüntetőleg, ellenzéki gesztussal lobogtattam, ha nagynehezen sikerült vennem egyet, és meg kellett érnem, hogy a szabadnak füllentett hazámban újabb két alkalommal ugyazzá vált ez a tett - pedig csak a tisztességes újságírást szomjaztam, habár ma már nem sokan tudják, mi az és mivégre is volna való. De, mondom, ez a lényeget nem érinti most.

A falutok polgármestere ralizott egyet a jeges, éjszakai orfűi országúton, ezt a marhája videóra vette és eldicsekedett vele a fészbukon. Szabályt szegett, ezt ráadásul követendő példaként előtárta egy közösségi portálon, és mindezt mintaadóként, egy közösség választott első embereként. Úgy mondjuk az ilyet, hogy közszereplő, a tettét pedig nemcsak a tételes jog ítéli el, de a közízlés is, más szóval az etika. Emiatt aztán egy újságíró megírta, szenzáció lett. Te úgy értékelted, hogy ezzel a falura az újságíró rossz fényt vetett, valamint, hogy egy - a másik... - politikai oldal által fölbérelt újságíró célzatos gaztette ez, lejáratandó mindjárt az egész falutokat.

Ne menjünk most abba belé, Tamás, hogy mennyire szomorúan mellélő a tényeknek az, aki a ballibnak nevezett újságírás irányíthatóságáról beszél. Épp az általad idézett portálok is sokféle világnézeti preferenciával bírnak, de egyvalami közös bennük: a folytonos kérdezés. Ezen a térfélen, Tamás, nincsenek megvett mamelukok. Furcsának tűnhet, de léteznek még újságírók, azaz olyan betűvetők, akik egy (nem is minden részletében leírt) szakmai normarendszer szerint vetik papírra a soraikat (na jó, ütik tasztatúrába a hajnali pára súlya alatt), és egyetlenegy vezérlő elv fogja a kezüket: a tények lehető legalaposabb megismerése és megismertetése.

Rohadtul változó azután, hogy ez hogy sikerül nekik, milyen szakmai színvonalon. Nem is csak a tehetség; de oknyomozni drága és kockázatos, ne menjünk ebbe most belé. Ha kívánod, később, másutt, igen.

A polgid védelmében föltett indulatos anyagodra sokan sokféleképpen reagáltunk. A számomra legrelevánsabb egy általam nem ismert hölgy véleménye volt: "Na ez a bajom, de nem a Tamással, hanem így összességében, hogy támogatjuk egymást a hülyeségben. Teljesen függetlenül politikai és vallási nézettől, megy a sírok meszelése, ahelyett, hogy az ember odaállna a barátja elé. és azt mondaná, hogy apám, de nagy marha vagy! Az egész munkásságodat lejáratod!"

Én most ideállok eléd, Tamás, és azt mondom: apám, de nagy marha vagy, az egész - az egész faludat lejáratod! Mert azzal, hogy most belinkelted a falud honlapját egy írás alá, azzal a falut betetted, belérángattad ebbe a műsorba, ami eddig azért többé-kevésbé mégis csak a polgiról, mint magánemberről szólt (hogy miért nem, azt a kommentemben leírtam: mert közszereplő. De ezen már túlvagyunk).

És mindezek után föltettél egy anyagot, amiben jópofizva, mintegy követendő példaként, vagányul, a község érdemeként közzétetted, hogy mit tett az embered (barátod, igen, nem feledtem, és nem emiatt ítélem el, hanem a tette miatt). Innen kezdve a falu polgármesterének cselekedete: a közúti közlekedés biztonságának veszélyeztetése bűncselekmény, plusz a tett mintaként beállítása nemcsakhogy földicsőíttetik általad, de egyenesen olyan színezetet nyer, mintha ez a falu érdeme volna, sőt, vigyázz Tamás: mintha EZ volna a falu érdeme. EZ AZ, ami, most már vastagon, besározza a falut. Miközben a boldogulásáért szorítunk mindannyian.

Veszélyes dolog a közszerepelgetés.

Arra kérlek, Tamás, gondold át ezt a dolgot nagyon. Amit leírtam, az nem a politikai oldalakról szól, tartalak annyira bölcsnek, hogy ezt tudd azért. Az egész - leírjam ezt a nagyon kiforgatott kifejezést? leírom, épp, mert kiforgatott, és épp, mert a hozzád hasonlóan alkotó intellektusú emberek képesek túlléptetni a közegünket a kiforgatás mérgezésein -, az egész kurva ország boldogulása függ olyan 'apróságokon', mint hogy egy választott vezető képes-e mérlegelni a tényt, vezetőként neki éppenhogy kevesebbet szabad, és a lehetőséget: kiállni a plénum elé és azt mondani, hölgyeim és uraim, hibáztam, megkövetlek titeket.

Baráti tisztelettel:

Árpád

A Mátra kevés volt a bösztörgési magyaroknak, ezért összedugták a fejüket, hogy mit is lehetne tenni ezügyben. Valamelyikük fölvetette, hogy az ősi szkíta hagyomány szerint a magyarok ősei voltak a jedik. A JEDI egy betűszó, amit a még rovásírással működő ősszámítógép titkos neveként határoztak meg erősen ittas animátorok. Ez az ősszámítógép volt a minden dolgok ősoka, mert senki sem értette, hogy működik, ezért mindenki megmagyarázta, és ezen rettenetesen összevesztek. A magyarok naggyűlését azután Emese álmában sem tudta megbékíteni, ezért boldog-boldogtalannal összefeküdt, és az eredmény magáért beszél: ezért van, hogy minden magyar a magyarral legalább lélekben rokon. Vagy nem, de akkor ez már a jedik bűne és a Mátra széthordásával kapcsolatos.

A Mátra széthordása pedig nem is széthordás volt, hanem nemzeti együttügyködés, csak kiderült közben, hogy a szakértelem ócska bolsevista trükk, és ezért minden piramisut átképeztek a közlekedési csúcscéghez főmenedzserré, ami egy ősi magyar foglalkozás, csak könnyebb kimondani, mint a rém archaikus ’táltos’ kifejezést. Az azonban valamiért máig járja, hogy az ilyen ember megtáltosodik.

A megtáltosodottakat fölhúzták a dicsőségtáblára és kalászos mezőben föstöttek róluk dicsképeket, miközben dalokkal ajakán serénykedett száz nyirkosölű szűz a mátraverebélyi kaucsuknevelő tanyán. A kaucsukot úgy nevelik, mint a bivalyborjakat, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy srégen kalló délben az árja, és ez mindent megmagyaráz. Ebből következik az is, hogy ühüm nista pogyebrádnak nyehemista, ettől kezdve pedig végképp semmi vitának nincs helye. Ez volt az a logikai matrac különben, amiről elrugaszkodott az ősi szkíta-magyar JEDI számítógép az üstölléstiram felé, évezredes lemaradásba taszítva a bináris logikát.

Maga a mátrabösztörgési tragédia úgy esett, ahogy jobb tanítványaim kutatásaiból kiderül, hogy a mátraépítő jediképző OKJ-s tanfolyamon az egyikük túl közel ment egy igazi jedihez és összegerjedtek, ezért a jediről leolvadt a műanyag, a Dört Vödörnek kellett közbelépnie. A Mátrát nem lopták el, hanem kellett a benne lévő kalamiszkiusz-ásvány, mint hibernákulum a jedit borító új műanyaghoz, és nem tudtak elég szarvasbogarat összetörve szublimálni, hogy tinktúrában elsők legyenek. Ezért nem kapták meg az Artuditu-nagykeresztet, és ezért kellett a Mátrát szétszerelni, de nem találtak, csak két székely faszénégető-családot, viszont ezeket meg félreértették, de nem lett szaporulat. Így tovább bontották a hegyet, és lassú tűzön, bengáli pofákat vágva végül elő tudták belőle állítani a műanyagot. Egy része lecsöpögött, az most a Baradla. Baradlay Richárd viszont nem volt jedi, őt utólag, a hajánál fogva rángatta bele a történetbe egy agg mesemondó, aki száz regényt írt és ifjú felesége volt. Baradlay ezért kopasz lett, mert a rángatástól lejött róla a szőr, de a pert nem nyerte meg, mert közben Dört Vödör és Artuditu új törvénykönyvet írt és övék lett a humbug uralkodók ősi szent koronája. Ám nem lett belőle semmi örömük, mert a juhunok ifjú titánja leúsztatta a koronát a Dunán, és most erős őrizet alatt őrizik, a hülyeség von köré erős falakat, az pedig áthatolhatatlan. Ennyi a jedik titkos és igaz története.

Itt véget is érne, ha nem jött volna Csaknorisz és nem semjénezik egy nagyot. Azonban így a jedik tanfolyamot szerveztek Mátrabösztörgésre, ahol fölfedezték a sparheldet, ami egy ősi szkíta energiacsavaró, és eltűnik benne az Erő. A tanfolyamhoz bösztörkövet kellett faszolni egy szkíta juhunnából, de ez még mind nem elég, maguknak kellett a helyszínre vinni, hogy abból építsenek piramist.

A piramis egy ősi bohém pengeélező, ezért a jediképzőn megjelent hatvan cingár zsilettista cseh, aki a piramist magának követelte és kérdőre vont egy kicsi szovjet katonát. Az azonban nem ismerte ezt a viccet és dühében felnégyelte az egyik szélsőséges jedit. Lett is nagy kavarodás, és a sebtében kavarni odatett paradicsomleves menten rémfilmforgatáson érezte magát. A forrongásban újra leolvadt a jedikről a műanyagpáncél, ami visszaégésekre adott okot. Később ráérős hobbikőfaragók jöttek és eltáncolták a balett-táncosok dalát.

A mátrabösztörgési jediképző OKJ-s tanfolyam piramisépítő résztvevői úgy gondolták, a jediről leolvadt műanyag elborítja földet, hogy leigázza az emberiséget, mert egy intelligens anyag, de jön majd Csaknorisz és mindent kipucol, mert ő egy hős. És valóban, jött Csaknorisz, hóna alatt palatáblával, és rejtélyes jeleket írva a táblára az egész problémának rajtaütésszerűen hátat fordított. Ez a meglepetés ijedtében megdermesztette a műanyagot, ami ráadásul egy kupacba tömörült. Ekkor azonban színre léptek a kreatívok, akiknek lelke ármányból készült és nagy betűkkel rá van írva, hogy mindenkinek eladó. Vásárlóerő jő, s pihegve szól: mennyi az annyi? mire a kreatívcsapat kéjes hördüléssel lefekszik neki és hangos, erkölcstelen reklámozásba kezd.

A Csaknorisz-féle intelligens műanyag ha nem is, de a reklámja ilyeténképpen mégis elborítja a Földet, ám föllázad ellene a Nagy Endékás Kukásautó és benne Kihaénnem Göngyöleg. Sok izgalmas kalandon mennek keresztül, egyszer például Linda akkorát sikít, hogy leröpül a lejárt szavatosságú francia borsókonzervről a fedő, máskor pedig megrendítik őshitében magát Kövér Lászlót, de nem sikerül egészen, mert a bajsza marad. Ez a bajusz lesz azután a nyitja a nagy rejtélynek a hetedik rész után, mert Ungabunga Delektritisz, a Minden Eon Szolgáltatók Számladémona épp ekkor gondolja azt, hogy minden követelés lejárt és mostantól csak kalászosan lengő bajuszban lehet kiegyenlíteni a tartozásokat, de Kövér László rosszat álmodik, román állampolgárságért folyamodik, és halinába köttetve magát elsüllyed a Kárpátok bércei alatt. Ezt Ungabunga Delektritisz nem tűrheti, ezért kiáltványt fogalmaz, miközben bal kezében lazán egyensúlyoz három részeg csaknoriszt.

Mindez azonban nem menti meg. A háttérben már szerveződik a nemzeti ellenállás, és tizenkét matyómintás abroszba csavart agg bula lejt csábtáncot az endugába dőlt Máj Kell Dzsexon kiaszott teteme fölött. A nemzeti ellenállás már-már sikerre jut, ám ekkor megjelenik Fási Ádám, akinek malaca van és szót ért vele a nép, akinek ugyanúgy nincsen több, mint 12 egész háromtized íkuja. Fási Ádám mulatós nótát ad elő, és miután 12 óra elteltével sem intonál egy tiszta hangot, Bartók Béla és Kodály Zoltán ünnepélyes keretek között Schneiderfáni-díjat alapít és sikoltva elsüllyed a kétnegyedben lüktető díszletek között, miközben a szemközti kultúrház faláról a rezonancia miatt leválik 17 négyzetméter stukatúr. Ezt Fási Ádám a zsebébe teszi, mert úgy értesült, hogy kultúra, pedig mi tudjuk, hogy csak norisz, de nem mondjuk meg neki. 

Ez az a pillanat, amkikor életünkbe belép a Nemzeti Együttlüktetés, és Neltársunk ötvenedik születésnapján nedves bugyiban miséző asszonyok illegális kara önt belénk halhatatlan együttműködést. Kitör a fergeteges makói gázmező, és a Nemzet Szívsámánja akkorát szív, mint még soha, mert megjelenik a tetthelyen Szent Estebán szelleme, és szellemes szavak kíséretében kivégez negyvenöt nagyméretű semjénmintás sámándobot. 

Skót dudások érkeznek tüchtig kockamintás rolleren, és maguknak követelik a szellemet. Kiderül, hogy a skót kastélyokat EU-szabvány kötelezi az ajtózsanérok napi kenésére, mert hanyatlik a belga ipar ékköve, a kocsikenyőcs. Ezzel sikeressé válik a Skót Kastélyokat Nyikormentessé Tevő prehisztorikus Eu-direktíva, ám a csöndbe nem jőnek ájulni vágyó éltes, omlatag asszonyok, a skót szellemipar a szakadék szélére került, és a Nemzet Szívsámánja az, akiben megtalálták évszázadok méltó sötét nagy démonát.

Baloghneltárs az, aki ekkor futva jő s rémülten picsog. Sértett anglikán akadémikusok kara kíséri d-mollban, ami kicsit disszonáns, mert Baloghneltárs szentkoronailag énekel elvből hamis pentatont. A Nemzet Szívsámánja megkoronázza Baloghneltársat egy sebtiben odarittyent csaknorisszal, miközben sejmicigabikák kara lejt ősi magyar pompom-táncot, mindnek a kezében egy-egy kiflicsücsök. A skót dudások eközben megigézve tolnak az arcukba egy-egy kürtőskalácsot. A kürtőskalács voltaképpen a Pilisi Szívcsakra, ezért ötszáz skót dudást von magába rollerestül egy démoni erő, ami végül nemzeti munkaprogrammá nemesül és a dudásokat eztán seprűvel a kezükben látjuk viszont az útszéleken.

A skót kastélyok ajtóit eközben buzgón kenyi Csaknorisz, és az így beálló kísérteties csöndben kénytelen a nagynéha érkező meglett korú dámák szőrösödő fülébe ordítani, hogy nyikor. Ez termékenyítőleg hat, megszületik a Megasztár, ami azután a nemzetet egyhangúlag elnyeli.

A nyeldeklő egy kürtőskalács formájú Mély Torok, akinek azonban a CBA nem ad óvszert, ezért ismét termékeny éveknek nézünk elébe, piramisjáték kezdődik, melynek keretében elhozzák a Nagy Szerb Piramist a közben suttyomban széthordott Mátra helyére. Itt, éppen itt érhetjük tetten a nagy művet, mi meghalván születik. A Mátra helyén nemzeti bevásárlóközpont épül, kormányzati sárlóteremmel, miközben a Nemzet Kincstárnokának arcát halvány gond redőzi, nem tudván a sárlóteremben megfelelő asszociációkkal magyarrá tenni azt a szót, hogy andalúz. Egykutya. A nemzet hálásan tekint, miközben orális vásárlási lázba kezd, vásárlóereje nem lévén neki, de sárló is csak a nemzet nagyjainak, kiknek láttán élveteg szellemidézésbe fog. Újabb skótok jőnek emiatt, orruk és fülük csaknoriszmintás és csupa kocsikenyőcs, de megdicsőült belga kenyőcsácsok hada kíséri őket boldogan. Csak az omlatag dámák kara bús némiképp, szőrösödő füléből oly fájóan hiányolva üvöltő, férfias csaknoriszokat. 

A dámák fölmentő serege Fási Ádám személyében érkezik, kinek mélabús dalában visszaszerelmesedve, búgó bájjal fedezik föl ifjúkoruk ordináré módon nyikorgó ajtópántjait. Fási Ádám Szűkített Üzemmódú Kulturális Kétnegyed kitüntetést kap, és elvész a nálánál két fejjel magasabb apró dámák ölelő karjai között. A nemzet megboldogul.

Nem világos, mitől fedezte föl Orbán épp a részeg biciklistákat.

A kora alapján lehetett volna mondjuk a Szerelmes biciklisták, ezt a filmet még láthatta. Volna, tesszük hozzá, mert ismerjük már annyira, hogy tudjuk: egy másfél órás film épp másfél órával haladja meg miniszterelnökünk elmélyülési képességeit. Nade mi a haszna abból, ha ő személyesen engedi a fröccsözgetést a kerékpározás közben?

Talán az, hogy akkor megint ő a jó király. Aki ismeri a néplélek rejtelmeit. Házi pálinkafőzés, meghitt támolygás a főúton, a falusi mataság örömei, amint kihúzza a surmó a fejét a bicigglitám pálcái közül, és tudatának homályos maradványaival elindul hazafelé. A mélymagyar éjszaka, amiben szerteszét mindenfelé mélymagyar, éjfekete, betintázott kerékpáros nyüzsög.

Van abban valami mélyen infantilis, hogy egy ország miniszterelnöke szükségét érzi beleszólni közlekedésszakmai részletkérdésekbe. Ennek megfelelően az elnöki csuklógyakorlat sajtója is infantil és debil. Meglepő mindössze az, hogy az idétlenül poénkodók sorába még kerékpáros fórumok is beállnak, nyegle és eltúlzott viccelődéssel múlatva az időt. Legalább ők tudhatnák azt, ami a mainstream médiának eszébe sem jut.

A mainstream média nyegle, rövidlátó idétlenkedése csöppet sem meglepő, emiatt még ugyan senki a tasztatúrához nem nyúlna. Hanem a mainstream médiát még mindig olvassák nem kevesen. És most gondoljuk el a még megmaradt pár embert, akinek munkája van. A munkáját az autójával végzi: ügynök, pék, kőműves, konyhabútor-beépítő. Ő az, akire egyre növő szigorral vadászik a rendőr: túl gyors, túl lassú, ez nincs, az nincs (két csavar), és különben is, zöld a kocsija. A zéró tolerancia bevezetése megvadította az embereket: az ügynökök dafke kezdtek százhatvannal tépni ott, ahol azelőtt még ők se', még véletlenül se'. A derült égből gumibot, a kiszámíthatatlanul lecsapó, többhavi jövedelemre rúgó bírságok réme azóta is feszíti a lelkeket. És a frusztrált autós ellenséget keres.

A kerékpáros eddig is 'kézenfeküdt'. Príma ellenségkép: kicsi, érthetetlen, könnyen hihető, hogy szegényebb még nálad is (és nem csak ésszel választ közlekedési módot). Miközben fölnőtt egy tudatosan a kerékpárt választó, gazdaságilag komoly potenciált jelentő közlekedőréteg, aközben a néptömegek tudatában a kerékpáros még mindig első osztályúan démonizálható. Ő és csakis ő az oka mindennek: rossz és keskeny utaknak, ostoba közlekedészervezésnek, nyomornak és különben is.

Na erre játszik rá most az orbáni kézivezérelt ostoba médiahumor. A cikkekben rendre eljópofiznak a dülöngélő kerékpárosokon, olyan ostobaságokat is papírra vetve, mint hogy egy felnőtt részegen meg tudja ítélni, kitámolyoghat-e egy országos főút éjszakai forghatagába, és így tovább. Nem csoda, ha az autójába kényszerült, minden bokor mögül büntetéssel lecsapó rendőrre készülő, agyonstresszelt autós megdühödik. Mit? A bicigglista még ihat is?

Itt, éppen itt értjük meg az orbáni kézivezérlés hasznait. Hiszen szeretett vezérünk kíméletlenül kártékony országlásának egyetlen mozzanata sem haszon nélkül való. Mármint az övéinek. És az "oszd meg és uralkodj" évezredek óta működik. Egy lényegtelen részletbe való ügyes beavatkozással fölszítja tehát az ellenségeskedést, a nép engedelmesen és boldogan önnönmaga torkának ugrik, miközben még a figyelmesek sem veszik észre, hogy például a választási törvény átszabásával már nem 51, mint legutóbb, hanem akár 17% szavazat is elég lesz a kétharmadhoz.

Hát akkor pohárra, magyar. Pedig szerettem volna azt hinni, hogy mi, az istenadta nép, nem érdemlünk meg ilyen vezérkéket és a hozzájuk tartozó udvari bohóc média görcsös idétlenkedéseit. De meglehet, néhány kézivezérelt részegnek a szavazata elég lesz, hogy a szenvedő többség még évtizedekig elviselni legyen kénytelen egy törpe Herkules zárt osztályának kárunkra történő mérhetetlen meggazdagodásait. Hogy továbbra is hozzájuk mozog a föld.

Az Ördögkatlan sátortáborában a reggel csöndes, álmos. Lassított mozgással bújnak elő a széptestű lányok a sátrakból, szemükben a mintha megélt ölelések méze. Lomhán fordulnak másik oldalukra a sátor tövében bivakkoló rasztafrizurások, kicsit odébb a hálózsák huzatából összetömködött párnát fúrja a sátorponyvába a meleg éjszakát szintén a szabad ég alatt töltött, bőfarú lány, és talányos arckifejezését egy pillanatra a ritkásan szállingózó sátorlakók elé tárja.

A fiúk dörmögése beleolvad a reggel halk hangjaiba - birkabégetés, harkály és ha nagyon fülelek, kakaskukorék -, csak következtetni lehet belőle a későéjszakai érkezések inkább harsány, semmint intellektuális megnyilvánulásaira, amivel félóránként fölverték a sátorlakókat legszebb álmukból, a késői programokból megjövet. A szomszéd sátorból kese pár veti magát a földre terített pokrócra, mozdulataik mintha a Holdon, puhák és nagyon lassúak. Dörm, méz, összebújás, reggeli filozófia - eddig csakúgy, mint tegnap, csakúgy, mint az öttucat sátor már megébredt harmada.

"Ha magyar vagy... közösség...magyarok... és értsd meg, attól vagy magyar..." - kapom föl a fejem: a lassúdad reggelen erőszaktétel a nyomulás, most ébredek rá, hogy amióta ittvagyok, mintha egy kultúr-mézescsupor nyelt volna el, nyoma sincs a fajmagyar kirekesztősdinek. Itt, az Ördökógkatlanban énekről, zenéről, kézművességről, párás poharakban gyöngyöző gyönyörű rozékról szól az élet, megreked a sátor alatt a fojtó hőség, de aki veled szemben áll, az él, élni akar, mosolyog rád. Magyar, chilei, cigány, francia és egy szoborszép afrikai anya.

És akkor most ez a pokrócról, disszonáns. Fölkelek, új kávét föltenni a zsebfőzőre, víz, kuka, az óvoda törzsépülete, s mire visszaérek, már éberebb a tábor, és elfújta a disszonanciát. Most már indulás, program, órák múlva jövök rá, mit is akartam leírni - és a boldog megkönnyebbülés, hogy milyen fölösleges is ez. Mintha nem is létezett volna az a pár másodperc. Igen, a Katlan nem ez.

Ahol standolunk, az egy kis szelete csak az életnek, az a bringákról szól: profi utazásszervezők, mellettünk laza hipster stílbicajosok ötletműhelye (azért, látod? a hegesztések nem éppen csinosak! - De a fíling, apám! A fíling nem akármi a szedett-vedett, emeletes, tarka bicajon!), mellettünk folyamatosan hangicsál egy kisebb-nagyobb csapat, lányok-fiúk, időnként a széparcú, túlsudár leány csöndes szóval tanítgat egy-egy gyereket, aztán fölzeng a hangja: a soványka test megnemesül és szépen megtámasztott, telt hang tölti be a teret. Délután ők koncerteznek, jegyezzük meg a nevet: RokokóRosé - a kihangosítás megöli a bájt, messziről, hátulról látom az énekeslányt, a mozgása még egyszerű, szép, keresetlen, és azon töprengek, hogy amiként utánozhatatlan őszinteséggel lüktető unplugged egésznapos örömzenéjüket a tudatlan, primitív, erőszakos hangosítás, vajon megeszi-e majd a lány szépgesztusait a kommerciális média. Talán nem, remény: holnap melettünk hangicsálnak, reméljük, megint.

Az Ördögkatlan (is) többfalvas esemény, és persze az egyes falvak nem egyforma teljesítményre képesek. Talán szerencse kérdése, hogy kinek mi jut, de az már nem, hogy miként készíti elő: míg Palkonya évek óta okosan kijelölt Katlanparkolókba tereli a kocsikat, addig Nagyharsány nemigen tud a négykerekűekkel mit kezdeni. Aminek következtében aztán az itt csapatban tenyésző rendőrök az első napokban szépen folyamatosan végigbírságolják az út mentén ledobott kocsik tulajdonosait: ha már nincs hova állni, ne úszd meg, hogy a majdnem láthatóan tilosnak jelöltben állsz. Hát, gyomor dolga. Kivált, hogy a községek közt futó ingyenes Katlanbuszok nagyharsányi megállójából nem és nem lehet eltüntetni az oda nagyokosan beparkolókat - kárörvendő moraj, amikor egyszer kiderül, a nagy garral ledózerolni ítélt két kocsi éppen az infopultban pletyózó szervezőké.

Míg Palkonya csinos, szerény, professzionálisan jelölt eseményei meghitt, nyugodt derűt árasztanak, addig Villány a jéghideg profizmussal tarol. Nagyharsány mintha nemigen tudna mivel mit kezdeni; az amatőrizmussal védekező rendezőkre mindazonáltal még nincs szíve az embernek a dilettantizmust rásütni, noha már viszket a szó a nyelvemen. Beremend, mint "nem-Katlan-lakó" jobbról előz: nyárvégi kerékpáros programját ajánlgatja és igyekszik közeli strandjával villantani - okos (persze aztán a megígért Katlan-rabattnak nyoma sincs, és az egyórányi bentlétért még a fürdőruhával nem bíró anyukáról is könyörtelenül legombolják a közel ezresnyi beugrót, aminek ellenértékeként egy órán át hallgathatja a tetőről üvöltő "köz"rádió egységprimitív robotosát). Kisharsány a nagy kérdőjel, mert romkocsmája aranyos kult-buli, a kisharsányi sátortábor jól élhető és a tornaterem előadásai odaszögezik a látogatót, mégis, reggel átkerekezve rajta mintha itt sem lenne - és mégis övé a francia cirkusz, amire az idétlen sorszámosztó rendszer miatt (tényleg: olyan jó volt a háború vagy Rákosi alatt sorbaállni, hogy most ezt a megalázó procedúrát föl kelljen éleszteni?!) nem jutottam el, noha ez lett volna talán az egyetlen, amire jó lett volna.

Forgatag, vásár, Katlan: a cigánycirkuszt hirdető, háromemeletes kempingbicajt kétméteres gólyalábbal hajtó tiritarka kikiáltónak egyetlen szavát sem érteni, de jelenség, és húzza a szemet. A francia társulatról nem lehet eldönteni, hogy amatőr vagy hivatásos, de a térbe és a nézőseregbe ojtott produkciójuk szokatlan, egyedi és remek: a karakterek, amiket megbohócolnak, kibújnak a bohócság alól, és tánccá, bűvészmutatvánnyá vagy pantomimmé alakulnak át; egy szál harmonikásuk annyira típusos montmarte-i harmonikás, hogy már ettől több, mint paródia... sodor, nevettet, baguette-et etet a mulatság, szó szerint: baguette-et tör a "balfék" bűvész és azt táncol ugyanő a társával érzékien, egészen picit elemelkedve, majdnem komolyan - és aztán ők komoly, de kacagva eszi a baguette-darabokat az aprónép.

Ördögkatlan, ötödször. A Vilyan-teraszon, a csodás panorámával szemközt, a falon afrikaimaszk-szerű, komolyan megformált ördögarc. Dekoratív, jelentéstelen - ellentétben a hőségben fölkerékpározva megváltó rozéfröccs szép, könnyed, assszociatív ízeivel, illataival. Hogyan tovább? Kibírja-e a Katlan a professzionalizmus kemény szorítását úgy, hogy ez tud maradni a lakóinak? Belesétál-e vajon a harkányi eszetlenek csapdájába: ki akarja-e majd űzni ezt a vidám, életigenlő, political very-very correct, mindenkinek örömöt okozni tudó ördögöt a konok, buta, leszegett fejű ostobaság, vagy csak megeszi olyik falu(vezető) porbancsúszó, szegény provincializmusa? Nagy kérdések ezek. De ma még, és holnap is egy kicsit: most még katlanozunk. Ki koncerten, ki kocsmaszeren, a szerencsések a cirkuszsátor alatt.

Jövőre veled ugyanitt.

Mondják, hogy fejlettebbek voltak, mint korukban a többiek. Mondják, hogy két decivel még a miénknél is nagyobb volt az agyuk. A "cro-magnoni" meghatározás idejétmúlt. Nem kicsit, nagyon. Nem ezért haltak ki.

A cro-magnoniak után jöttek a neandervölgyiek. Vagy helyettük. Előttük. Ki tudja ma már; az emberré válás rögös útján néha embertelenül nagy a tülekedés, habár úgylehet, nem őseink lelkén szárad egynémely, a ma embere által rájuk hárított sajátság. Mi a neandervölgyiektől származunk.

És habár sem az előbbi, sem az utóbbi bekezdés zárómondata nem igazolható egyértelműen, azért tetszetős következtetések vonhatók le belőlük, és ezért - igazság ide vagy oda - a későbbiekben ezektől indulunk tovább.

Azt mondja történettudomány, hogy egy nép egy másikat vagy meghódít, vagy beleolvad. Vegyes megoldás nincs. Mégis, úgylehet, a primitívebb, erőszakosabb neandervölgyiek nemcsak leigázták a cro-magnoniakat. Amit lehetett, átmentették azért. Meglehet, túl szépek voltak a cro-magnoni asszonyok. Meglehet, már csak úgy voltak vele a neandervölgyiek, hogy kár lenne veszni hagyni ennyi értéket. Ha már. A genetika szerint mi a neandervölgyiek utódai vagyunk. De nem zárnak ki egy kis cro-magnonit sem azért. Hátha, mondják a genetikusok. Hátha, mondjuk mi is. Mi merőben másért mondjuk ezt.

Ferlinghettit megihlették a cro-magnoniak. Hát hogyisne:

"A cro-magnoniak könyveknek való
köveket cipeltek"
(Eörsi István fordítása).

Nagyszerű kép. Látjuk belőle: szépek és okosak. Tudjuk azt is, hogy karcsúak, magasak, asszonyaiknak is magas a homlokuk. És akkor itt van ez a kezelhetetlen Neanderthal. Népe butácska, ennek megfelelően agresszív; kocsmakultúrája zajos, és fölöttébb erős hazafiságos nyomulás jellemzi kicsikét nyomott szellemű egyedeit. Muszáj, hogy egymásba akadjanak.

Mármost nem mutatja semmi, hogy a cro-magnoniak a könyveknek valók cipelése közben sértették volna a neandervölgyiek érdekeit. Sőt. Ez azonban a neandervölgyieket egy csöppet sem érdekelte. Mások. Tudósok. Magas a homlokuk: tojásfejűek. És így tovább. A neandervölgyiekben forrt a düh. Könyveknek való kövek, még mit nem; miközben őnekik itten még azt sem sikerült fölfogniuk, hogy mitől más a pattintott kőkor, mint az előtte levő. Világos, mint a Nap: a cro-magnoniaknak pusztulni kell.

Úgy tűnik, a versengő álláspontok közül a neandervölgyieké lett a győztes. Cro-magnon még tudományos definícióként is veszített, és győzött a falkaszellemű Neanderthal. Akik mi magunk vagyunk.

Lássuk, mire jutottunk vele.

Pár évezred után Neanderthal elvégezte, amit tudott. Birkenau, Osviecim, Doberdo, Nagasaki, Drezda, eléggé hosszú a sor. Pár évezred után egynémely fejekben fölötlött, hogy ezt a neanderthal-paradigmát, ha lehet, túl kellene lépni. Pár évezred múltán egynémely fejekben fölötlött, hogy most már nem Neanderthal vs. Cro-Magnon életre-halálra, hanem emberiség életre-halálra a tét. Pár évezred múltán is csak pár világos főben ötlött föl a dolog.

Mindazonáltal észrevétlenül mégiscsak végbement a dolog. Az egyik utolsó nagy, iparszerű öldöklés (mindközönségesen II. Világháború) valahogy meghozta azt az örömöt, ami után már nincs tovább. Ami után már nem lehet újat kiötleni, minden csak a régiek sivár ismétlése csupán, akkor pedig minek. A Neanderthal-paradigma valahogy vértelenné vált ezidőtt.

Pedig a férfiaknak versengniük kell. Bárhogy is. Ebből van a férfi: versengésből. Ha mást látsz rajta, az csak a déli Nap csalóka sugara. Délibáb. És a maradék cro-magnoniak kitalálták a gazdasági versenyt. Megint a neanderthaliak látszottak veszíteni. Neanderthalban elszabadult a pokol.

Cigány, buzi, zsidó, nő - kiabálták a neandervölgyiek, habzó szájjal, utolsó lehelletükig védve a bundás ősemberlét indulatait. Neandervölgyi motorosok indultak sürögve, hogy bizonyítsák Neanderthal magasabbrendű igazát, neandervölgyi hírlapírók sürgölődtek rég elporladt cro-magnoniak szellemi örökségén marakodva, másfél millió lépésnyi szellemi hátrányt nem észrevéve is.

Pedig Ferlinghetti már hatvan éve megmondta:

"Egyikünk sem hal meg
amíg ez így megy
Az enzimes palack
felnyitva vár
az asztalon"
(Eörsi István fordítása)

Akármit is jelentsen ez.

Megöltek egy fiatal nőt Pécsett. Mivel szép volt, sikeres és okos, az eltűnése hatalmas feltűnést keltett, halála hatalmas felhorgadást, a megtalált tettes jellegzetes arcéle és bőrszíne habzóan rasszista, boldog gyűlöletet. Pár napra rá egy pécsi fehér megölt egy győri családanyát, de ez az ügy már inkább csak a nők körében vetett hullámokat, ott is inkább csak az értelmesek között.

A facebookon terjedő habzó gyűlölet elgondolkodtató. A facebook világát nem köti a PC máskülönben eléggé buta, de olykor hasznos fanyalgó megközelítése, az első fotók után mégoly értelmes emberek is kényszeresen "cigánybűnözéseztek", minden 4-5. bejegyzés erről szólt, és nagy többsége ekképpen fogalmazott.

A szerencsétlen nővel a tettes borzalmas módon végzett, közszájon forgó értelmezés szerint olyannyira, hogy a sokkoló részleteket a rendőrség nem is meri közölni, ezért van, hogy az információt csak csepegteti. Mindazonáltal még mindig áll az a verzió, ami szerint a tettes "vadászott", azaz mindegy hogy ki, csak nő legyen, aki arrajár: mindenképpen így, és mindenképp végzett volna vele.

Elgondolkodtató, hogy "milyen kacskaringós utakat jár be az elme, ha egyszer fejébe veszi, hogy nem A-ból B-be, hanem C-be jut el" (Roger Iqor). A legkörmönfontabb eljárásokat vetik be értelmes emberek, csak hogy igazolva láthassák tévképzetüket (talán a leg"szebb", amidőn egyik online újság emészthetőre följavított képét, eredetileg rossz amatőrfotót, annak igazolására állít be valaki, hogy lám, kivilágosítják a fotót, csak hogy ne látsszon annyira, a tettes cigány). A szexuális bűnelkövetés tipikusan az a fajta bűnözés, ami még az átlagnál is kevésbé köthető rasszhoz. Sőt, talán megkockáztatható, hogy egyes népcsoportok valamivel szabadosabb szexuális kultúrája több oldottságot, kevesebb elfojtást okoz a férfiakban, mint a fehér többségi kultúrák eléggé gátlásképző megközelítései. Ezért kevesebb esélye van annak, hogy kielégítetlen éhség vigye efféle tettek felé. Aberráció ez, és mint ilyen, nem bőrszínhez vagy ún. rasszhoz köthető. Alapesetben. 

Valójában ugyanis nagyon közel még az az idő, amikor a szexus és a hatalom, szexus és birtoklás nem vált élesen el. Erősebb kutya dominál, és nevetünk, pedig. Pedig egy faj életében villanásnyi idő, alig pár évszázad választ el azoktól az időktől, amikor a hadi győzelemhez a legyőzöttek asszonyainak elragadása szervesen hozzátartozott. Csak hát a szabin nők elrablása, mint rege vagy operett megható, ám a maga valóságában már korántsem lehetett olyan nagy élvezet egy nőnek arról dönteni, hogy férje és gyermeke még épp csak hűlőfélben lévő teteme fölött ágyéka vagy élete vesszen-e. Véresebb volt a kor, kevesebb az idő az erkölcsi megfontolásokra, praktikusabbak voltak az emberek: vélhetően többen hagyták veszni ölük dicsét, mint az életüket. Ilyenformán azután aránylag konform módon megoldódott a katona erőszakra fixáltsága csakúgy, mint egyfajta génfrissítés.

Régmúlt korok, bundás erkölcsök. Az ápolatlan, primitív lovagok és velük tökéletes harmóniában lévő loncsos, véresszemű, bűzlő közkatonák. Jól hangzik, hogy időben már messze van, és alkalmas volna arra, hogy erkölcsi fölénybe ringassuk magunk: mi ezen már rég túlvagyunk.

Hát nem. Ehelyről jelentem: a második háború is eléggé közel van még, élnek az áldozatok (aki kicsit világosabban akar látni ezekben, az olvassa Polcz Alaint). De hogy végképp ne legyen okunk nyugodtnak lenni: alig 17 éve volt a srebrenicai borzalom. Ott és akkor nyolcezer férfit mészároltak le, hogy a bosnyákoknak írmagja se maradjon. Még két évtized sem választ el tehát a bundás indulatoktól vezérelt, gondosan szított intézményes erőszak legalitásától itt, a kultúrnak hitt Európa lágy ölén.

Ettől még a tett vastagon aberráció, bűntett, büntetés után kiált. Csakhogy ha egy egész, velünk élő népcsoportot stigmatizálunk egyetlen tagja miatt, az nemhogy sehová, hanem egyenesen még rosszabb felé vezet. Azon ugyanis el lehet vitatkozni - és a kriminalisztika tudománya csakúgy, mint számos mozgalom meg is teszi ezt -, hogy melyik hatékonyabb: a megtorlás vagy a nevelés. A bekasztlizás vagy a társadalomba visszavezetés. És nyilván nem lehet bármelyik álláspont igazát minden egyes esetre ráhúzni sem. A kriminalisztika is, a gondolkodás is fejlődik (legalábbis hitünk szerint), elvben egyre hatékonyabb módszereket birtokol a társadalom. És ha egy ilyen brutális gyilkosság meg is rengeti az embereket, attól még Pécs városa - európai léptékben egy szép, nagyobbacska falu - biztonságos, emberi lakóhely maradt.

Hanem a stigmatizáció. Az amerikai (USA) feketékkel való bánásmód rosszabb évtizedeiből jól ismert, hogy a nagyon elnyomott, nagyon bűnbaknak, alacsonyrendűnek, a társadalomra veszélyesnek kikiáltott feketék, akikről ezeket a képzeteket gondosan sulykolni soha nem feledkezett meg a szolgalalkű sajtómunkások hada, bizony egyre erőszakosabban törtek ki egyéni éltük kilátástalanságából. Amikor minden mindegy, amikor nincs élhető alternatíva, akkor reálius alternatíva a rombolás. Nem mennék most bele a palesztinok elnyomásának és a terrorizmusnak titulált kétségbeesett akcióik összefüggésébe, csak jelzem az ok-okozati kapcsolatot. Amerika, ha akar, még emlékezhet arra, hogy feketék megerőszakoltak fehér nőket szinte csak azért, hogy megalázzák őket, hogy így vegyenek elégtételt az őket ért sérelemért. A 'megbecstelenítés' szó elég pontosan fejezi ki ezt (is).

Ha mármost minden alkalommal, amikor egy cigány elkövet valamit, cigánybűnözést kiáltva fölharsan az össznépi felhördülés, az csak lovat azok alá, akik másirányú torz indulataikat a cigányokon élik ki. Legalizálja a másik irányú bundás indulatokat. Bekövetkezik, ami bekövetkezett: többmilliós motorokkal felvonulva ijesztgetik és froclizzák a nyomortelepeken tengődő cigányokat "hobbirobogós cicahordák". Akkor előbb-utóbb megjelennek a félbevágott szellemi óriás követőhadak is, és el fog szakadni a cérna. Előbb utóbb cél lehet a megbecstelenítés is. 

Amivel nem akarom azt mondani, hogy a pécsi nő gyilkosa amellett, hogy förtelmes alak, ne játszotta volna végig ezt a gondolati futamot is. Fehér nő, értelmes, rendőr... ha tudta egyáltalán. Ha "vadász" volt, akkor nem. A nő ellenállásából persze már kiderülhetett a szellemi fölény, nem tudjuk, de még mindig egyetlen ember áll szemben egyetlen másikkal, aki különb nála, még - talán - csak egyéni sérelem vezet a megalázáshoz. Talán.

Jó volna nem megvárni azt, hogy bekövetkezzen, amikor a megalázás intézményesül. Egyik irányban már erőteljes lépéseket tesz a társadalom jókora hányada. Egy államvezetés, amelyik cinikus, undorító nácikat tologat egyre előrébb, szabadcsapatokat (emlékszünk a primitív, mosdatlan lovagokra és csatlósaikra, akik gyerekek tíz- és százezreit is hősiesen meguk elé küldték a pusztulásba a rablóhadjárataik során - ha már a lovagkultusz oly igen szemfényvesztően terjedget megint), és egy internetes, villámgyorsan szerveződő gyűlöletközösség, amely rendkívül hatékonyan, kivédhetetlenül terjeszti az egyszavas áligazságok mákonyát. A fals állításokat nem létezik megcáfolni, nem válaszolhatsz ezer posztra egyenként és érvelve, el sem olvassa, ha kiderül, más véleményen vagy, csak bedühödik és bezárkózik a stigmatizáció kényelmes fala mögé.

A troll etetése tilos. Csakhogy van élethelyzet, amiben nem intézhető el egy vállrándítással a trollkodás. Én a magam részéről nagyon nem szeretném, ha bekövetkezne, ami a trollkodás plusz intézményes nácikák szükségszerű vége: hogy a másik fél részéről intézményesül a megalázás. Aki ezekkel a "cigánybűnözés", "oszd meg ezer példányban" áligazságokkal operál, az asszonyaink, lányaink ölét dobja oda olyan indulatoknak, amiket éppen saját maga szít. Amikor pedig eljut ide, akkor újabb sikoly, hadjáratot hirdet és itt is van a polgárháború.

Állítsátok meg a tízezer Arturo Uit!

Van egy remek fürdőhely kies e hazában, Harkány. Porfészek kis falu, porosan szocreál cimmerferik és szállodácskák, és mindeme síksivár helyen eredményes gyógyítás és legendárium és egy olyan vendégkör, amit szinte lehetetlen volt innen kirobbantani.

Megpróbálták azért, és - éljen a magyar virtus - sikerült. Most pedig megy a jajgatás, és a jólbevált recept szerint ördögűzéshez folyamodnak az értelemmel nem megvádolható fejek.

Idáig nem volna ebben semmi érdekes, csakhogy az űzendő ördög épp annak a legendáriumnak a legfőbb eleme, ami megalapozta a fürdő nemzetközi híreit, amire azután persze nagyonis jól jött a német kettéosztottság korában a punnyadás közbeni rokontalálkozó, mint a Balatonon. Fiatalabbak és célzott agyvesztésűek (kétharmad) számára ideírom, hogy a szétszakított német államokban élő rokonok találkozóinak a mérsékelten dogmatikus szocmagyar tájék volt a terepe. Első-, másod- és harmadsoron persze a Balaton, de rögtön utána a harkanyofil helyek, legelsőképpen is Harkány maga.

Jött tehát a nyugatnémet, és annak fejében, hogy találkozhatott a Stasi figyelő szemei-füleinek hatósugarán kívül a rokonnal, hajlandó volt keményvalutában (van-e még, aki e szóra emlékezik?!) megfizetni a szolgáltatásokat. Nem járt ezzel rosszul azért: töredékáron nyavarta semmivé a magyar doki a bántalmait ahhoz képest, mint ha otthon kúráltatta volna ki, és a magyar állam is keményvalutához jutott. 

Csakhogy fordultak az idők.

Az egyesült német már odahaza is láthatta a rokonyt, és amilyen fránya egy nemzet az, szembenéztek a múltnak feneketlen gödrivel, Stasi, feljelentő feleség és apa és minden efféle förtelem, és most már úgy vannak vele, hogy megtörtént és hamu, másfelől pedig ha fürdenek, akkor lesznek szívesek a fürdősök valami élvezhetővel szolgálni nekik.

Huszonév nem volt elegendő Harkánynak, hogy ezt észrevegye. Egy egész Kárpáthazának sem, de az most legyen a budaházyféléket fölmentgető bírák belső lelki dolga plusz kétharmadot kaffogó egyéb szellemi vagonlakók, és ezt a káprázatos szellemi hanyatlást a nulláról a mégannyirase most Harkány kicsiben, de élesen lemodellezi.

Harkány alaplegendája egy aranyos mese. Az ördög, szokás szerint, meg akarja leckéztetni a derék szegényembört, de az nem hagyja magát, és a szántóvetésbe belebukó Gonosz a kakaskukorékolásra fejvesztetten menekül. Mindeközben barázdásra szántja a Szársomlyó déli oldalát, majd ahol dühében a földbe vágja csődöt mondott ekevasát, ott kénes víz tör elő - és ez a harkányi gyógyvíz maga.

Európa és a világ minden desztinációja még a szomszéd tíz ujját is megnyalná egy ilyen legenda után: ahol nincs, ott izzasztó agymunkával állítanak elő valami ilyesfélét agyonfizetett, különös fejformájú kreatívok. Harkány azonban nem! Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten: a rontásban isten őrizz, hogy a dilettáns városvezetések zuhanó színvonalát, az ostoba gazdálkodást, a feltörekvő suttyó szomszédvár Siklóssal való büszke meg-nem-egyezést lássák (ami utóbbi révén sikeresen megépült egy vérkonkurrens fürdő fél méterrel odébb, és most dacosan mennek ketten tönkre ahelyett, hogy kooperálva ketten virágozzanak).

Nem, Harkány a halottlátókat és másodosztályú sámánokat keresi meg, akik tüstént üstökénél ragadják elő a lényeget: biztosan az ördög az egésznek az oka. És menten azon igyekeznek, hogy kiűzzék az ördögöt. Azt a legendabeli ördögöt, ami megalapozhatná, még mindig talán, hogy jöjjenek a vendégek, hogy megmaradhasson a fürdő. A vevő ugyanis, ha sokat fizet, nem csak a jó vizet, a gyógyulást és a minőségi környezetet keresi (utóbbi, hajh, már negyven éve sem volt az igazi, és mostanra még az idő vasfoga sem tudta azzá varázsolni, milyen érdekes). Az igazi jólfizető vevő ugyanis fílinget is akar venni a pénzéért. Legendákat, igen: tündér- és ördögmesét.

A másodosztályú, dafke szellemek ördögűzése éppen ezt pusztítja el. Kíváncsi volnék, ha ezeknek a lelkecskéknek-papocskáknak az egyházával fizettetnék meg azt a pénzt, amibe egy ilyen minőségű legenda, mint Harkányban az örödögé, kerül, mekkora volna a méltatlankodás. Mert a rombolásuk ezzel mérhető: mibe kerül majd egy majdani, hozzáértő városvezetésnek újraépítenie ezt az értéket a papi pusztítás után.

[kép: Harkány címere. Heraldikailag erőst necces [hogy ne mondjuk, barkácsmunka], emblematikailag katasztrófa, turisztikailag kincset érő csemege. Forrás: Wikimedia Commons]

[közben aktiválta magát Kecskemét: a Pokol Club neve zavarni látszik egy marék fanatikust, aki ezért kész konfliktust kezdeni. A Mancs cikke persze finomabban fogalmaz. Mindenesetre jól jellemzi a helyzetet, hogy Pécsett, a nyugati városszélen vagy tíz évig állt a tábla "A VILÁGÖRÖKSÉG VÁROSA" felirattal, amelyen a VI betűket vörösre festette valaki, ezzel odarakva a keresztény hitregék sátánjának a jelét. Ez a más tekintetben fölötte raplis egyházfikat a legkevésbé sem izgatta föl - igaz, mindössze a fél világ látta és röhögte miatta ki őket és vakbuzgó híveiket. Teljes joggal. Mellette évek óta, szerencsére sikerrel működik a Pokol nevű kocsma, és csak remélni tudjuk, hogy nem adtunk ötletet egynémely helyijáratú fanatikus idiótáknak. Ami nem minősítés, hanem ábécé: idIota, Kappa, Lambda, Mű, Nű, adj neki - tartja a mondóka, ha jól emlékezünk.]

[frissítés 2012. július 8-án: kép a fészbukon]

Azt mondja Gyurcsány, hogy Orbán "felkapaszkodott proli", aki szégyelli, ahonnét jött, ezért aztán tűzzel-vassal irtja valahai osztályát. Szép gondolat, okos gondolat, csak éppen nem igaz gondolat. Kétfelől is hibádzik szegény.

Orbán nem proli. Legalábbbis a szónak a klasszikus nagyipari munkásságot jelölő 'proletár' értelmében nem az. Kihagynám a kínálkozó ziccert arról, hogy még ha lenne, sem lehetne köze a munkássághoz (a nagyon kizsákmányolt, nagyon szegény korai munkásosztályhoz), hiszen Orbán nemhogy gyárban, de semmiféle munkával nem töltött egy percet sem. A szónak a 'termelés', 'új értéket létrehozás', 'munkaszervezetben ténykedés' értelmében legalábbis semmiképpen, de ez ha közismert is, ám voltaképpen nem érv semmire. Darwin sem volt növénynemesítő, mégis egész jól elboldogult az evolúciós elmélet megalkotásával.

Orbán egy valamikor párttitkárka egyik csemetéje, amely helyiérdekű potentát nagy szám nem kellett, hogy legyen - zeneiskolai kamarakoncertjeinken a pártbizottságon rendszeresen megtapsoltak minden egyes tételt az elvtársurak -, aki azonban arra elég volt, hogy a kölyköt benyomja a jogra, ami akkoriban korlátos erőforrásnak számított. Ez, ha nem is igényes szellemi közeg, de semmiképp sem proletariátus.

A szónak lekicsinylő, inkább 'szellemi vagonlakót', 'veleszületett kultúra híján lévő embert' jelölő értelmében Orbán már sokkal inkább proli - méretes megnyilvánulásait őrzi az emlékezet regnálásainak legelső pillanataitól kezdve. Valami önkritika vagy jóérzés még ekkor is szorulhatott belé, és ez már jobban magyarázhatná kétségtelen kisebbrendűségi komplexusos megnyilvánulásait.

Ám a legvalószínűbb, hogy Orbán - fél. Nem a proli, hanem a saját korát túlélt és tehetségén messze túlkapaszkodott dzsentri félelme ez, a visszacsúszástól való egyre nyomorúságosabb rettegés. Kínos és kisszerű, hogy félelmében éppen ennek az oly méltán letűnt és oly méltán elfeledett rétegnek a szokásait, a parvenük és lecsúszottak torz értékrendjét, a látszatok kultuszát erőlteti egyre kétségbeesettebb iramban az országra - külön szomorú, hogy az önmaga számolni-nem-tudására büszke, minden hatalomnak boldogan lefekvő nép e csillogó, talmi port milyen boldogan nyalja be.

Orbán tehát nemhogy nem tagadja meg a osztályát, származási közegét, az állítólagos proletárt, aki sose' volt - hanem épphogy saját közegét, a deklasszált, szellemileg kiaszott dzsentrit erőlteti. A valahai kisvárosi párttitkárok közege is ez, éppen ez, hiszen a maguk sehonnét-sem-jött voltában ugyan mit értettek volna a valódi nagyurak felelősségéből, a rábízottakról gondoskodás zsigeri, de ha nem, erősen beléjük nevelt felelősségéből? Őnekik épp elég szellemi kaland volt Hajmási Péter és a Pál, a vidéki kultúrházak Express Heating hőlégkályháinak üvöltése közepett, és kínos, de abszolválandó kötelezettség a zeneiskola vonósnégyesétől Haydn, akit sem leírni nem lehet biztonságosan, sem azt nem lehet tudni, hogy hol kell benne tapsolni igazán.

Talán ezért is zavarják az igazi tartással bíró főurak és a kommunisták Orbánt és köreit. Ezekkel nagyon nem lehet mit kezdeni annak, akit nem a tartalom, hanem a forma, abból is csak az 'oanforma' tud megérinteni. A valódi urak ugyanis, mint Károlyi, saját osztályukkal sem voltak szívbajosak összekülönbözni, ha a felelősségről volt szó. Kiközösítésüket is vállalták a rábízottakért. Károlyi ezért olyan kínos elem - hogy rá lehet kenni a korabeli úri középosztály minden alkalmatlanságát és egy magát túlélt államalakulat még háborús impotenciával is megspékelt összeomlását, az külön haszon a középszernek.

A kommunistákkal is hasonló lehet a helyzet. Kommunistának lenni ugyanis nem nem társadalmi berendezkedés - a 'létező szocializmus' kifejezés, amilyen cinikus eredetű, olyannyira pontos, jóllehet megalkotójának éppen szándéka ellenére az -, hanem hitéleti kérdés. Kommunistának lenni már-már vallás, a baloldaliságnak egy eléggé szektás hitközössége ők. Nem is olyan fiatal szekta ez; nézeteik jó részét már egy bizonyos Názáreti is lefektette szórványosan hirdetett tanaiban. Kínos - mint ahogy keresztény korifeusok is heves zavarba jönnek mostanában, ha Krisztussal szembesíti őket egynémely arcátalan.

(Hulló jegyzetlapok)

238 halálra kínzott ember az Andrássy út 60-ban, vagy hárommillió jogfosztott egy 93 ezer négyzetkilométernyi kísérleti asztalon? Jog- vagy jogászállam? Soktízmillió halálra éheztetett és rettenetbe égetett ember, újabb tízmilliók pusztulása háború címkével: ki szétszakad, ki halálba fossa magát, ki arccal a szarba fordulva fullad meg, óh, milyen hősies –  vagy mégis inkább az a 238 plusz a tökelevert konok kulákok: most segíts értelem, melyik a magasabb rendű berendezkedés.

Nemigen illik manapság emlékezni arra, hogy a kommunista hatalomátvételnek hívott második ’48-at nem csak a kékcédulák alapozták meg. Nincs a világnak az a kékcédulája, amit be lehetne etetni a néppel, ha az nem hisz abban, hogy ennek révén jobb lesz. Márpedig hitt. Felszabadulásként élte meg az oroszok bejövetelét, még ha végignézte is, mit tett a ruszki mondjuk a 2. bolgár hadsereggel: áldozatul dobta a hegyen árván halált köpő német géppuskafészeknek, igen. Még ha végignézte is, ahogy lányai ölét hadizsákmányul ejti a nyomorult bakagörcs, ami egy, igen, ugyanegy a világ minden koszos hadjáratába beléretkesedett nyomorult fiatal életek talán utolsó fellángolásaként; hát vedd észre, értelem, hogy amikor hazafiasságot üvöltesz a kétszázpontos címbetűidben, akkor az épp maturált fiadat fosztod meg a finom női érzékektől, hol pótolná ő a bármikor elpusztuló ifjú életét, ha nem a meghódított területeken.

Háborúba dobtad, honfibú, a fiaidat: hát lásd, a leányaid estek áldozatul. Óh persze, a fiak is. Harminc, ötven, hetven évvel az utolsó csata után ezen busongani perverz élvezet; mi más táplálhatná, mint az el nem végzett gyászmunka. Nem gyászolni, vádolni; vendetta, vendetta, vendetta: milyen könnyű így az élet, hogy szembenézni nem, másokat vádolni ellenben lehet.

Térdre, imához!

Kár, hogy nem kenyerünk az enpofánkba hazudás. 

(2008. dec. 18.)

Örvendhet a polgár, ha eleinek szavaira figyel. Ha eleinek szavaira figyel, a pécsi polgár gazdagodó önmagát találja a víziók között, ragyogó homlokzatok mögött serényen árut ontó gyárakat, megújuló középületeket és szellős, zöldekkel teli tereket. Ha eleinek szavaira figyel, a pécsi polgár dúskál a jóban és habzsolja a javakat. Csak úgy röpködnek a milliók és a milliárdok, egyetlen apró részletben van csak vita veres és halványveres képviselők között (a halványvereset illik narancsként meghatározni, csak hát ezekben a fránya képernyős médiákokban olyan könnyen torzul a szín). Egyetlenegy apró részletben csupán: mire költessenek a tíz- és százmilliók.

Utat építene az egyik színházat és iskolát és vesszenek a kerékpárutak (innen tudható, hogy valaki valahová suttyomban ilyesmit tervezett), míg a másik színházra költene milliárdokat, beszélik, hogy emez iskolaigazgató lesz majd egy-kettőre a fő-fő városatya.

Csakhogy addig még eltelik egy kicsiny idő. Míg a városatyák, képviselők fennen hordott fejében zsonganak a fénylő képek, addig a városlakó kőhalmokon botladozik és térdig érő sárba merül. Az utakat és tereket megszállta valami egészen elképesztő horda, és a rozzant, dülöngélő szakik a rozzant, kriptaszökevény gépek között szerteszét dúltak minden elképzelhető életteret.

Míg csöndben, suttyomban termeled a napi betevő értéktöbbleted, megremeg alattad a méter vastag aljzatbeton és az éles, kegyetlen dörrenés nyüszítő félelmeket hajt föl a zsigerekben: napok múlva derül ki, hogy nemmessze förobbantották a szénosztályozót. Az oda vezető utat, ami alkalmas volt arra, hogy kerékpárral mentsd az irhádat, ha a keleti elkerülő út felé akadt utad, már bő évvel korábban eltorlaszolta törmelékkel valami sikerfi, kiírta iromba betűkkel, hogy magénterület: fontos volt azt a pár biciklist kizárni a biztonságból nagyon.

A város közepén, a patinás téglaépületek, amiket az évtizedek enyészete rontott, és amikre sohasem akadt annyi aprópénz, hogy egy-két közmunkás csak a napi karbantartást elvégezze rajtuk, a patinás téglaépületek között daruerdő, és a pusztítás obligát porfelhője. A pusztítás obligát porfelhője, ami terjed nyugatról kelet felé, és pusztít mindent, ami nem új építés, ami nem hekatombaszám eszi a betont. Tüzérlaktanya, Lovarda, Zsolnay-negyed, tucatjával dőlnek le a régi épületek.

Egy város a térképen. De nekünk több annál.

Príma felvevőpiac. Az egységsivár, kockológ betonmonstrumok sora, ami a kultfőváros-éca nyomán a valaha hangulatos város arcára csúf hegeket éget, kiegészül a rózsadombi bunkóbarokkal és a nevesnek tartott építészek cinikus vagy szimplán pszichopata tehetségtelenségbe ojtott akarnok bírvágyaival, és a városlakó rémülten állna egy-két országgal odébb.

---

Valamiért nem tudott ez az írás befejeződni két éve. Most, túl a habzáson (kultfővárosév és egyéb gagyik), ahogy előbukkant a gépi memóriából, az embernek az az érzése, hogy csak tegnap ütötte gépbe a szavakat. Pedig annyi, de annyi minden másképpen van ma már... vagy csak a máz?

Az új akarások, az új bandériumok és kötelező hűségnyilatkozatok között az elv a régi. Hatszáz-, vagy ezeréves? oly mindegy is: a hűbéresek országa örök, a fejlődés szitokszó, a Balkán elérhetetlen álom és Ugocsa non coronat. Kotródj, gyerök, minél messzebbre: ahol élni lehet. 

A városka fölé már a múlt karácsonykor pártkomisszárt rendelt a nagy király. A bűnös város megérdemelte: évekig volt komancs többsége megtorlásra szorult, miután a múlt őszön dakota fejedelme lett. A pártkomisszárt a dakoták persze nem így tisztelik, hanem ő a nagy átvilágító, de ez olyan mindegy, nevezéktan, abban pedig a dakoták változatlanul nagyok. A többi döglött ló, ahogy a költő fogalmaz.

A komisszár meg is találta, amitől döglik a légy. Amitől padlón a városka, munkaalkalom alig, bukszájában száz hitelező keze motoz szüntelen. Nem, tévedni tetszenek, nem a Birodalmi Lépegető etetésére szánt építészti monstrumok nyelik el a városkában a pénzt, ötezres koncerttermek, londonnakisnagy könyvtárak, "Procc és Gőg és Demagóg fia vagyok én", dehogy: az itten a baj, hogy sok a városkában a tanító. Sok a státus, teccikérteni?

Az óvodából három óvónőt kell kirúgni. A komisszár utasít, a hivatal lapít. A hivatalnok, az nem, vesztére emberből van, rendszerhiba; megpróbálja az áldozatokat menteni. Az ötvenes évei elején járó óvónő kéri: őt ne. Őt hagyják kirúgni. Rákos, kemó, nem bírja ő ezt már, hadd ne dolgozzon, csak rúgják ki. Neki az már jótétemény. Innen a dolog egyszerű. A munka alól februárig fölmentik, kapja a fizetését, plusz a harmincévi munkaviszony után jár neki szűkseggű kétmillió végkielégítés. Az összesen nincsen hárommillió, kevesebb, mint a fehérnadrágos cicababa (nincs húsz éves) VW-jának az ára, amivel mosolyogva áthajt a benzinkúton a lábamon. Nyilván megtermelte az árát, szöges ellentétben az óvónővel, harminc év alatt, akitől a 98%-os bátor és gerinces elvonás gyakorlatilag a teljes összeget elveszi.

Persze igazságos a 98%-os elvonás (és nyilván tényleg meg kell büntetni az AB-t, hogy ezt ma törvénytelennek mondta ki). Mert ennek a nyomorult óvónőnek még mindig maradt valamennyije. Sőt, még mit nem akar.

Az orvosa megmutatta a leleteit. Látszik, hogy a legjobb esetben egy hónapja van. Amióta, évekkel ezelőtt, a férje meghalt, egyedül neveli a lányát; hogy fenn tudjanak maradni, kiköltözek egy kis faluba. A lány örülhet, hogy négy órában rabszolga egy gyorsétteremláncnál, fillérekért. A pénz, amit az asszony (a munkavégzés alól azért sebtiben fölmentették, na nem a betegsége miatt, hanem mert gyors a szép új világban a kirúghatnék ingere) februárig kapna, most kellene. Nem szépítgeti: még a halála előtt. Bemegy az önkormányzathoz (milyen szép szó ez is), kér, tanácstalan. Hogy nem lehetne-e, hogy ezt a kis pénzt, legalább amit igazságos királyunk ebből a förtelmes három millából meghagyott, legalább ezt fizetnék ki neki most. Ne februárban. Most, hogy az egy-két héten belül bekövetkező halála után a lánya legyen miből elkaparhassa majd.

De a pénzügy nem azért pénzügy, hogy minden látszatbajt ő javíthasson meg. Az óvónő korábbani kifizetéséért kilincselő tisztviselőt metsző gúny fogadja a pénzügyön, és az ügyet emberségesen rendező jegyző utasítását is fintorogva kommentálgatja a pártkomisszári csecsen csüngő vazallus-sereg. Majd, mint aki dolgát jól végezte, buzgón nekiállnak kiállítani a nemrég nyugdíjazott főosztályvezető javadalmazását. Hogyaszongya ebben a hóban is 1,2 millió Ft bruttó a Kisfiacskám Bt. számlájára, szaktanácsadás, még vagy nyolc hónapig. Nehogy szegénynek 98%-os sarcot kelljen fizetnie, hogy is nézne ki.

Az a szép ebben a szép új világban, hogy nem kellett toborozni a híveket. Itt vannak azok. Akárcsak '45-ben, amikor kiderült, hány lakosa is van Magyarországnak: 30 millió. Sok? Dehogy: tízmillió nyilas, plusz tízmillió kommunista, akit tízmillió rejtegetett.

(*: A címet Antonisz Szamarakisztól kölcsönöztem - bocs!)
 

Valami lendületet vett megint. Ha már a gazdaság nem is, legalább a német festékvegyipar élelmi remekeit dalolva kínáló csiricsáré dobozú furgonok, azok igen. A városban hol itt, hol ott szólal meg a héthangú dallamtöredék. Gondolkodik a proletár, hogy ez most vajon tényleg jó-e neki. Tényleg ez-e az a proletkult, amit annakidején annyira nyomattak neki. Igaz, darab ideje már nem olyan nagyon.

Nem is annyira a hangerő, mint inkább a kikerülhetetlensége. Hogy városban, falun és fürdőhelyen, az intakt természeti tájban fekvő tünemény házcsoport kellős közepén, hétfő reggeltől vasárnap estig mindenütt ott vonyít. A kikerülhetelensége, a poros, szomorú, szegényszagú alpárisága, mint amikor egy durva négybetűs szó tolakodik föl a szerelmi vallomás helyett. Nem is annyira a kínált portéka sivár műanyag-jellege (végtére is ki-ki egyénileg döntheti el, hogy gyümölcsöt majszolva éri meg a nyolcvanat, vagy negyvenesen száll a sírba, de azzal a boldog tudattal, hogy a tömérdek vegyszertől évekig eláll majd a hullája odalent), mint inkább a rafináltan egyszerrű dallamocska, ami megtelepedik az agyban; "lerakódik, mint a guanó".

Nem is annyira a hangerő, habár jármű hangjelzést a hatályos országos rendelkezések értelmében lakott területen csak baleset elkerülése érdekében adhat, és országos rendeletet egy helyi nem írhatna fölül; egy szorgalmas rendőr egy-egy ilyen hangoskodó kocsit három-négypercenként bírságolhatna meg. Nem is annyira a hangerő, mint a zavarás ténye maga, mert hát az állampolgári jogok valamikori biztosa szerint az állampolgár pihenéshez való alkotmányos joga megelőzi a másik állampolgár profitszerzési jogát. Egyenlőek vagyunk, de azért ne a lakótelepen lakó párszáz kisgyerek szombat délutáni felzokogásának rendszerré tételével akarja valaki gyerekdallal eladni a tejet.

Nem is annyira a hangerő, és akkor azt mondom, hogy a hangerő a legkevesebb. Azt nyilván pontosan beszabályozta egy mesteri kéz, nehogy egy hangnyomásértéknél nagyobb legyen véletlenül. Mert a hangnyomásértékre van szabály. Arra azonban nem, hogy a kikerülhetetlenül tolakodó tülkölés milyen módon bolondítja meg az embereket. Mert bele lehet bolondulni, igen (a szégyenről, hogy egy olyan országban kell élnie, ahol az ilyesmit el kell tűrnie, az ember már nem is beszél). Csak nem a hangerőbe, hanem az összes többibe: az állandó ismétlésbe, a kikerülhetelenségbe, a kievett rágógumi ízlésességével megtapadó dallamába. Az engedély megkérésekor csak arra az egyre hivatkozni tehát, ami mérhető, és ami egyetlenegy emberi szabályt kínos pontossággal be is tartanak.

A vadász megható, őszinte lamentálása a szívenlőtt nyúl fölött. Nem értem ezt az állatot, miért nem szalad. Hiszen a lábának semmi baja.
 

A városka oktatásügyért felelős tisztviselője előtt csöng a telefon. Hadaró, érthetetlen beszéd, erős akcentussal nyomul a kisebbségi önkormányzati képviselő.

Nagysokára végre megérti a tisztviselő, mit is akar a nagyember annyira. Vegyék föl az iskolába a gyerekét. Mégpedig a "jó" iskolába, természetesen, mert miféle dolog ez, micsoda hátrányos megkülönböztetés, hogy nem veszik föl a jó iskolába éppen az ő gyerekét, há' biztos azér', mer' cigány. És hadar és hadar, és percek alatt kiderül, hogy persze be sem iratta a gyereket. Mér', csodálkozik el őszintén emberünk, még neki is be kell iratnia?

Akkor márpedig marad a másik iskola, mondja a tisztviselő, és már tenné le a telefont. A kisebbségi önkormányzati képviselő viszont fölháborodik: Csak nem képzeli, hogy oda, a cigányok közé?!
 

Amikor egy ilyen öregedő mérnök haragudni kezd. Amikor elege lesz abból, hogy ez itt a vonalban hogy-hogy nem érti meg: hiszen egy helyre dobáltuk az ágakat. Lehúztuk a közterületről, akkor mit akar még ez itt. Amikor az öregedő vasúti mérnök haragudni kezd, lecsapja a kagylót. Osztályvezetői ukáz ide vagy oda, a rosseb, aki udvarias.

Reggel hétkor megcsörgeti a manust a mobilon. A vasúti mérnök hajnalban kezd, hétkor már fáradt, le kellene tudnia ezt a nyüzsgő f..it, az meg, ahelyett hogy hálálkodna, valami rendezett látványról habrigál. A hajnali kezdés, a sötétben ébredés savanyú szájíze, nem a szellem órája ez. Hétkor már fáradt, nyakán az egész vasúti nagyüzem, itt a vidéki nagyvárosban, ami a pusztulás stációi közepett, finnyás kódis, épp kultfővárosi pózban tetszeleg, ezek a rohadt turisták is a vonatokon, bicigglivel föl és alá, jó hogy el nem csapják a hajnalban még épp csak szalonspicces, mocskos takarítókat az állomás omladozó oszloplábainak támaszkodtukban, ámbár ez aztán végképp legyen a menetüzemiek gondja, neki itt a pálya, a felelősség, a még csékir síneken dülöngélő vonatok, és akkor ez itten hajnali hétkor a rendezettségről habrigál. Hát persze, hogy odavágja azt a k..va telefont.

Pedig hogy elmagyarázta neki. A nyüzsgő f..i, aki a pálya mellett valami egyesülettel valami vendégeket fogad, meg hogy közpark és hogy városi feladat, nem érti ő ezt. Nem is az ő dolga, hogy mit lát a kerítésen túl a látogató, ő odébbhúzatta két méterrel, tehát akkor a terület rendezett, sorbarakatta a közhasznúakkal a gallyakat.

Merthogy a vasúti védterületet közmunkások gondozzák, ők nyesik a bozótot, ők húzzák a nyesedéket a vasúti védterület és a közpark kerítése közti közterületbe azután; tíz éve így csináljuk, vágja ki az öregedő vasúti mérnök a tromfot, és nem érti, mit nem ért meg a másik ezen. Egy év alatt elrohad, teszi hozzá magabiztosan; a telefont akkor csapja le, amikor a másik firtatni kezdi, vajon miért tulajdonít a lágyszárúakra jellemző sajátságokat a karnyi vastag suhángoknak, amik az elvadult cseres-kőrises-gyertyános hajdani telepítésben sűrűn fölütik a fejüket. Amikkel oly sokat küzdenek a közmunkásai.

Azám, a közmunkások. A magyar államvasutak (rég nem tulajdonnév ez már...) pályáinak tisztántartására a magyar államvasutakban nem képződik elég tartalék. Ugyan a jegy legalább olyan drága, mint ahol tiszták a vonatok és nem kap indítójelet a mozdonyvezető amíg a tizenéves fiú félig a lépcsőn áll a kerékpárral a kezében, a jegy legalább annyiba kerül, mint amennyiből ez a nyüzsgő f..i a háromtonnás furgonnal, megrakva, föltép ugyanoda, de ebből a pálya gondozására nem telik.

Jól is néznénk ki. A magyar államvasutak pályáit közmunkások gondozzák. Most éppen gallyaznak, ebédre megülnek a vastagon kutyaszaros dzsindzsásban, a levéltetvekkel gazdagon ellátva burjánzó bodza tövében, ami a vasúti mérnök szerint oly igen gondozott, de hát őket nem a magaskultúra terjesztőiként alkalmazza valaminő állami munkanélküli-hivatal. A magaskultúra, az az építészek dolga, a kultfővárosi tereken meredek eszetlenséggel locsogó vizek például, melyek széles néprétegek számára teszik elérhetővé a napi mosdás eleddig csak vágyálmaikban létező eszményét így nyáridőtt, most, hogy a városi közfürdőt - tisztasági fürdőnek hívták, ha mond ez valakinek valamit - negyven éve bezárták és a helyén végre-valahára adóhivatal működik.

A magyar államvasutak horribilis jegyáraiból tehát a vasutat akár csak elemi szinten is működtetni nem képződik elég tartalék, a kosz ellepi a kultfővárosra ácsingózó bamba utasokat, a harminc éve volt menetidő másfélszeresével a vasút még dicsekedik is, és akkor itt ez a nyüzsgő f..i és rendezettségről habrigál. Hát még szép, hogy kiborul a bili.

És elég sok eklatáns écesz kerül napvilágra vele. Csak ezt az öregedő vasúti mérnöknek már nincs érkezése megláthatnia. Hajnali kelés, savanyú öregszag a tükör előtt, mintha az egész vasútüzem dögletes balkánja törne rá, a közmunkások nincsmártovább igénytelensége, a csékir sínek hőségben vibráló kontúrjai, ahogy végignéz egy értelmetlen élet fölött - egy értelmetlen üzem, egy ország sehonnét a semmibe futó, girbe-gurba, ócska, részeges közmunkásokkal ideig-óráig megtángált illúziója, síneknek és vasútüzemnek látszó talmi tárgyak fölött. A hulla évtizedek óta tartó, rémületes refelexmozgásai fölött, az értelmetlenség napi zsolozsmája fölött a pályája kezdete, évtizedek óta.

Hát még szép, hogy rendre tanítja ezt a nyüzsgő f..it. Vagy legalább lecsapja a telefont.


 

Egy kerékpárút - hajh, egy kerékpárút...! Az ám csak a valami!

Nézzünk is meg mindjárt egyet közelebbről. És hogy még csak véletlenül se érhesse szerzőt a részrehajlásmentesség csúf vádja, nézzük meg az oly sok polémiát kiváltott Felsővámház utcai, kultfővárosi kerékpárutat.

Indulunk a Major utca felől. Amint látjuk, a tervekből kiolvasható helyzettel szemben a kerékpárosok a házaktól távolabb futnak, így ebben a kereszteződésekben talán lesz alkalom autóval, bringával és gyalog egymást időben észlelni. Behúzunk egy jópontot tehát, és indulunk tovább.

Pár pedálfordulat után ismerős képek ötlenek elénk, kis hazánk megannyi beruházásán naponta látunk ilyent: csak addig tartson ki, míg a melósok odébbódalognak valahogy. A járda és a bringaút közti rézsűre 'majdcsakleszvalahogy' stílben odahányt föld, kő és törmelék már laza késztetéssel elindult a kerékpárút enyhet adó felülete felé. Pár eső, és a termő, lágy televény jótékony takarásába fog veszni az útfelületnek szánt, katafalkvidám sötétszürke beton. És bár a bennünk lakozó esztéta újabb jópontot húzna be és az elvadult zöld nemkülönben, a majdani iszapon hanyatt csúszó kerekesek víziója ezt felülírja és nagy-nagy rosszpontot adunk.

A kerékpárutat tehát majd' ugyanolyan szürke, óvszergyári rakodórampára szánt térbetonnal nyomták le, mint a többi felületet. Semmi sem súgja meg a Zembereknek, hogy ez nem parkoló, downtown korzó, vagy a kukáknak szánt lerakó. Ráadásul a járda alatt húzódó, széles, szerinte tökfölösleges sáv arra buzdítja a profitszerzési jogában mit sem korlátozott vállalkozót, hogy a bóthoz tartozó járdára kitelepülve tolja belé védtelen áldozatai arcába a német festékvegyipar élelmi remekeit - ha el akar menni a parasztja, van hely alább elég. Hogy az biciggliút? nemá. Talán nem meglepő: fekete pont.

 

Hajtás, hajtás tovább, és, ahh, igen!! A tömény élvezet. Vagy tíz éve tette föl a kérdést egy "Mérnökeink terveznek" című összeállításban pár hasonlóan jól sikerült műtárgy kapcsán az akkori netfüggő: az autópályán mikor fogunk ilyen remekbeszabott alkotással találkozhatni vajon? Külön figyelmet érdemel a kerékpárút közepére egy bravúros szökelléssel betolakodott oszlopok és szekrények precíz körbedolgozása. Ilyen szintű munkára utunk során sehol másutt, csakis a keresztező műtárgyak eldolgozásakor találtunk példát. És mégis, mégis (vajh miért?!): újabb nagy rosszpontot adunk.

Hogy a legkisebb szegélyt is elönti ebben a kultfővárosban a mocsok, arra most nem tisztünk kitérni, csak tényként rögzítjük a tényt. Kultfőváros, igen, bakker, zene, színház, mozi, nemá takaríccson itt valaki. Az pedig, hogy a felhajtást ötcentis peremmel sikerült megoldani, két dolgot jelent. Egyrészt hihetetlen teljesítmény ezektől a vállalkozóktól, hogy egyáltalán csak ekkora lépcsőt húztak oda és nem mondjuk félmétereset. Láttuk a szakikat, a kriptaszökevény gépeket, láttuk a rettenetes teszetoszázást hónapokon át, tudjuk, miért mondunk ilyent. Örülünk, na! Aztán az is lehet, hogy a fogászlobbi van a dolog mögött. Egy kereszteződés, egy protkó - nem is utolsó üzlet, százalékra ment a vállalkozó. De talán mégsem. Ehhez azért tudni kellene annyit, hogy merre lejt a vízmérték, ha nem középen van a buborék. Nehéz, nagyon nehéz. Addig marad egy újabb fekete pont.

Pár újabb pedálmozdulat, és akkor itten van ez a fa. Botrány, ahogy ez ideugrott. Nem is lehet ezzel mit kezdeni; el is menekült onnan szaki, mérnök és művezető. Lelkünk mélyén igazat adunk nekik. Jön egy ilyen fa, és minden látható előzmény nélkül egyszercsak keresztbe nő a kerékpárúton. Botrány. Magunk is így hagynánk, szegetlenül, nahát bosszú az bosszú, a nemjóját neki. Talán az igazságért kiáltó indulat okán megremegő kéz az oka, hogy ezúttal újfent egy kövér rosszpont lett behúzva általunk.

A sok szemétkedés, amit a bicigglisek megengednek maguknak, szinte hallom is a konklúziót. És hát - igen. És itt is a tárgyi bizonyíték. Mi másra épült mindez a sok bohóckodás, ha nem arra, hogy legyen hová kihúzni a kukát?! Ezért kinek jár a virgács, uraim?

Vannak azután ezek a szintbeli összejövések, vagy hogy is. Na szóval beton-beton, meg így meg úgy, de azér' - a meleg-e az oka, vagy az olcsó sör mégsenem az igazi -, szóval vannak itten megoldandó elvi gondok azért. Bringásszemmel szép kövér rosszpontra érdemes a burkolat eldolgozása is.

De, az ördögbe is, megint nem mértük meg, milyen hosszú is ez a nagyívű projekt, megvan bő kézzel mért ötszáz méter az egész. Nem tudunk lqrró per folyóméter arányt fölállítani, öreg hiba.

De ha fontos, istenuccse, lemérjük méterre az utat és fölállítjuk az arányt.

Addig is fölkészül: orfűi kerékpárút-projekt.
 

Könyvet kap a gyerek a nagyszülőktől. A könyv jó, a könyvet szeretjük: mesék, történetek és mindez úgy, hogy a gyerekfejben megképzik egy világ, ami az ő esze és szíve szerint népesül be a könyvhozta lakókkal.

Ez a könyv kicsi, a lapok tele képpel, az édibédi rajzokon még a vasorrú bába is édibédi. A szöveg, khm, nincs bő lére eresztve. A szöveg a történetek oly mérvű zanzásítása, ami már herélés, csonkolás, főveszejtetés. Persze a valódi konfliktusok is gondosan herélve a szövegből. Mindezt úgy, hogy kopirájtot tüntet föl a „szerző”. Hm. Egy-két „olvasás” és a könyv, ahogy mondani szokás, megy a levesbe.

De még előtte: fura szagok a szobában. Kiszagolunk az erkélyre, de nem, nem onnan jön. Különben is, a szúnyogirtásra előszennyezett nyersolajat porlasztanak a város levegőjébe, annak nem ilyen a szaga. Ez határozott permetezőszer-szag. Még abból a békebeli fajtából, amit átható, szúrós szaga ellenére előszeretettel és olykor hatásosan alkalmaztak a falusi asszonyok a férjükkel fönnállott vitájuk lezárására. Kóválygunk a lakásban, keressük a bűz forrását.

Naná, hogy a tenyérnyi mesekönyv. Kinyitjuk, bűz. Becsukjuk, akkor is bűz; igaz, akkor valamivel enyhébb. Irány a kolofon: minden jog fenntartva (ez legalább világos: a pusztítás felelősségteljes munka, és ha valaki a közkincs meséken rombol ekkorát, hát legalább a magyarországi pusztításért is hadd tartsa a markát), nyomtatva: Indiában. És persze a nagyhatalom kiadó neve.

Hát – biztos rendben van ez így. Az agyonajnározott vérmagyar sikersztori fércművek jogdíját lapátolja külföldre, külföldön nyomtat és idehaza mérgez. Nem kicsit, nagyon. Nem csak szellemit, de fizikailag is. Persze végtére is kinek a pap…

A magyar sikersztori könyvkiadó persze reklámozza is magát. Ez rendben is van, óbornak is kell a cégér, jó bornak is kell a cégér. Óriásplakáton is reklámozza magát. Ez is rendben van, még ha esetleg a könyvolvasókat olyan mértékig zavarja is az óriásplakátok zagyva erdeje-jelentette esztétikai környezetszennyezés, hogy tudatosan nem veszik azt, amit óriásplakáton látnak meg. De talán nem is ők a célcsoport? Mert mit ír az óriásplakáton a könyvkiadó: akcióban verhetetlen!

Csak félve rukkolok elő egy perverz gondolattal: (igazi) könyvekben nem lehetne?

 

Voltaképpen Dugonics Titusznak egyszerű dolga volt. Fölébredvén látta, hogy ma bizony eksön lesz: gyüszméköl az terek erősen. Gondolja vala akkor Tituszunk: nosza. Úgy is tőn tehát.

A továbbiak a magyarság nagyobbik része előtt ismertek: Dugonics Titusz a vonatkozó munkavédelmi rendeletek teljes mellőzésével kettős, a munkaképesség tartós csökkenését okozó súlyos elhalálozást, mint okozatot előidéző, előre megfontolt, súlyosbító körülményként irodalmilag megénekelt tereklerántás halmazati vétségét követte el, pláne anélkül, hogy erről a hebegő bikkfanyelvű, édesajkú bambát, a rendőrségi szóvivőt csókos ajakkal súgva értesítette volna.

De legkivált az Adóhivatalt. Míg esendő gyermekként beléveszve a szép legendába nagymagyar ábrándok kergetését latolgattuk annakidején, addig ma, érett fejjel, be kell vallanunk, hogy Dugonics úr (és itt önként tolakodik elő a lényegi kérdés: nem elvtárs volt-e ezek szerint ez az ember vajon?!) a maga hebrencs, törvénykerülő tettével súlyos sebet ütött a társadalmi szolidaritáson magán. Ma már látjuk, hogy adóelkerülő magatartása azon ősokok egyike, amelyek együtt oda konkludáltak, hogy mára nincs magyar, aki adót fizetni akarna.

Pont mostanra, amikor a forradalmi kormány élethalál-harcát vívja a nemzetközi burzsoázia erőivel. Dugonics tehát áruló. Valamiképpen lakolnia kellene, ez nem vitás. De ha ő nem, akkor marad vagy hárommillió hazánkfia, aki koldusbotra jutott, és erre a nevetséges érvre hivatkozva nem fizet egy vas adót. Hát ha a gaz Dugonicsot már nem, akkor legalább őket sújtsa jogos népharag.

Amely népharag méltóképpen csak vezére által fejeztethetik ki. A vezér pedig velük fizetteti meg az adót, amit a csókosokkal nem lehet: jövőre kábé 230 ezer forint havi jövedelem alatt nemigen lehet majd jól járni adófizetésileg.

Méltányos, szolidáris és történelmileg is igazolható ez az elv. Vesszen Dugonics, vagy ha ő már nem is, vesszenek a hárommillió lelki dugonicsok.

Azt állítja a multicég reklámja, hogy a portékája teljes egészében természetes eredetű összetevőkből készül.

És egy így föltétlenül igaz is. Más kérdés, hogy mit is jelent ez. Valószínűleg az égvilágon semmit. Merthogy a Földön előállított minden, de az utolsó morzsáig minden alapanyag visszavezethető végső soron valamely természetes anyagra. Kőolajra például; a környezetkárosítás sem, de a gusztustalanság sem zárja ki, hogy valami természetes legyen. A kőolaj például ősi erdők korhadásából keletkezett, a természetben; természetesen.

És ugyanígy a kálium, a bizmut, az arany is; igen, az az arany, aminek ciános technológiai mellékterméke oly emlékezetes pusztítást vitt végbe nem is olyan régen a Tiszán. A cián is visszavezethető természetes kiinduló-anyagokra. A cián az arany tisztításához kell, de a sárga nemesfém a maga természetességében keletkezett ott, ahol most bányászni lehet - ha nem így volna, akkor azt onnan lehetne tudni, hogy például az űrbe mászkálnak érte az élelmes kereskedők.

Más kérdés persze, hogy mi is lesz a természetes eredeti anyagokból. A multicég reklámja épp arra a félelemre játszik, ami ottvan a ma emberében, a félelemre az általa már követhetetlen vegyszeráradattól. A vegyszerektől, amik az ételével a szervezetébe kerülnek. Hát akkor legyen természetes.

Ma tehát az, hogy valami természetes, közkeletű hívószóvá lépett elő. A fogyasztóban, csakúgy, mint annakidején a jó öreg Pavlov kutyájában, beindul nyálképződés a feltételes reflexek nyomán, és nyitott pénztárcával rohan a kasszák felé. Pedig hát előtte gondolkodhatna egy kicsit, hogy vajon tényeg azt jelenti-e a közlés, amit ő kihallani szeretne a sorok közül.

Mert például a gyilkos galóca aztán végképp csakis és kizárólag természetes anyagokból áll és mégis: a fogyasztása eléggé rosszat tesz az ember állagának. 

Természetesen.
 

Európa mértani közepétől egy kicsit nyugatra, délután két óra.

A város hajdan elegáns szállókkal ékes, a monarchiabeli városok egységesen egyéni arcát eleddig őrzött főterét ugyan lelkesen szétbarmolták mára, és sétálóutcájában is megtelepedett a kültelki olcsódrogéria a maga silány portáljaival, épp a patinás Nemzeti Színházzal szemben, az ugyanazon századvégi építész kezenyomát a sokfordulós enyésztetés ellenére mindmáig őrző Tisztikaszinó mellett, de mégis, sétálóutca, épp a nemrég nagynehezen átadott felújításokkal, khm, ékes végén. Parkolóudvar egy foghíjtelken.

A sáros, pocsolyás, őrizetlen (még mit nem akar a parasztja?!) parkolóban barna deszkabodega, a kukából eredeztethető üvegablak homálya mögött egy alak foltja. Üveg félretol, a negyven éve kötött vörös pulóverben elomló formátlan női test fölött fénylő koszbarna arc ragyog: majd akkó' kell fizetni, amikó' ee'megy. Fölírtam, teszi hozzá, és hogy lássam a gyűrött teszkós kockás füzetbe rótt ákombákom sorokat, félrehúzza fölemelt kezét, amiben frissen, zsíros csillogással lóbázik egy jókora, a csöpögő szafttal mócsingfílinget árasztó csülökbőrdarab. A szem a másik kézre téved, amiben pörköltszaftszínre áztatott olcsó kenyérdarab darvadozik.

Európa Kulturális Fővárosa. Jer, idegen.
 

És a meglévőket is hagyd tönkremenni. Harsogd plakátbetűkkel a címlapon: válság, és siránkozz azon, Kína mi tömeg autót megvesz még ma is. De ne építs kerékpárutakat, kurtítsd meg az erre szánt, amúgyis nevetséges költségvetést. Ha már az energiaszűke világválságot okozott, akkor kurtítsd hetedére. Hetedére az eneriafüggetlen helyváltoztatásra szánt pénzeket egy olyan országban, aminek balladai energiaszűkében és -függőségben telnek napjai.

De ha még ez sem elég, intézd közútjaid felújítását a megszokott balkáni módokon. Nézd el merengő szép szemeddel a biciklistát, mint küzd szegény bolond az út szélén a neki szánt, méternyi sávra gyűrődött aszfalt félarasz magas gerincein. Kacagd ki a bolondot, amikor már nem bírja, negyvenkilós fiatal anya, a gyerekkel megtartani az aszfaltbarázdában a bicajt. Szép is az, amint a parkolóőrök kéttonnás presztízsdzsipje elé billen, és külön szép a pánik az őzszemekben.

Persze-persze, el ne feledjem, nem parkolóőr az, hanem közterület-felügyelő. Mindjárt más. Úgy már nem megróható, ha a kocsidat felnyomni igyekvő maffiakoldusnak még segít is egy kicsit. Nem megróható, mert közben dolgozik, figyel: a szomszéd állásra a kocsiját ledobó asszonykát kell meghiénáznia. Aki, rémtett, a három percért nem vett félórás parkolójegyet. De van is elégtétel, van mit mesélni otthon: a sunyi mikuláscsomag fölött sírvafakadó nő egymaga szállítja az aznapra rendelt humanoid sikert.

De hagyd oda egy kicsit az emberszabású örömét. Nem az ő dolga tudni, hogy a közlekedés törvénye öt perc alatt (de ha a közelben időzől, tovább) nem parkolásról, csak megállásról beszél. Neki a főnöke a törvény, és a városi közcég feje pontosan tudja a dolgát.

Az ő dolga pedig messze fontosabb, semhogy holmi törvények fönntartanák. Az ő dolga az, hogy a városháza közpénzenhős legényeivel behajtassa a parkolótársaság - úgy is, mint a legteljesebb mértékben magáncég - bevételét.

Törvény, ugyan. Bár ha jól emlékszik, összebarkácsoltak erre valami paragrafust annakidején. De végtére ez nem is lényeges.

A lényeg, hogy ne építs kerékpárutakat. És ha már nem, akkor arra is ügyelj, nehogy a közutak használhatók legyenek. Ez már nehezebb. De megoldod azért. Látom heroikus igyekezetedet.

A gyerekét oviba vivő anya cangáját kisodró gyűrtaszfalt vájú csak a legegyszerűbb. Nem kell hozzá sok, csak a cimbi közműcégének előre kifizetni az útkarbantartást és azután nem számonkérni az istennek sem. Tenni sem kell érte, pillanat alatt kigyűrik a kocsik.

Az eredetileg széles, tágas utakon már nehezebb a helyzet. Persze ott sem reménytelen. Annyi csak a teendő, hogy homályos hivatkozásokkal szigeteket kell építeni a zebrák köré.

Magas peremmel, zölddel, világító KRESZ-babával, messziről láthatót, még mit nem. El vagy te tévedve, cimbora. Azt majd csak leszámlázza az édes haver, a közművállalkozó. Szóval mi épül: ujjnyi magas szürke koszfogó lebetonozva, rajta kéthavonta bizton elsodort, térdmagas, koszmatt tábla a forma kedvéért. Látni nem lehet - kocsiból biztosan nem -, de arra elég, hogy a váratlan akadálytól megriadt autós egyként sodorjon el bringást és gyalogost. A bringást, mert túl szűk a megmaradt út kettejüknek, a gyalogost, mert a csalóka sziget látszatbiztosában megrekedve biztos célpontja a megcsúszó kocsinak.

Na ilyet tényleg érdemes építeni. Iskolák, rendelők elé: minél kiszolgáltatottabb a célcsoport, annál gyorsabban jön a megcélzott öröm, a tragédia.

És máris büntetheted vaskézzel az autóst, a buta balekot. Ez amúgyis hatékony öröm. Megfigyelted jól a démonizálás príma lélektani csapdáját. Szabályok, tiltás lépten-nyomon, egyre biztonságosabb járműveket Zaporozsecként kezelni, hatékony módszer. Az eleinte még szabálykövető közlekedő értetlenkedni kezd, majd lassan megvadul, és ott fog kitörni a dögerős bömcsivel, ahol még csodával sem volna szabad.

Ez, épp ez az a pillanat, amit fennen harsog majd a zajból élő, szaprofita média. Nem kell lapíts: eszébe sem jut majd okokat keresni, örül, ha a penzum kétszáz szavával úgy-ahogy meg tud küzdeni. Okot keresni, agymunka, még mit nem; nyugodt lehetsz: a dedós forgalomszervezéssel, betartás-elven működő villanyrendőreiddel hogy te hajszoltad agresszióba a vezetőt, nem firtatja azt senki sem.

Mint ahogy azt sem, ha nem építesz kerékpárutakat. Ne is: démonizáld inkább a kétkerekeseket. A negyvenkilós, kétgyerekes fiatal anya, amint terrorizálja a csapódó farú, húsztonnás busz szegény védtelen sofőrjét, igen: hálás, igaz, életszerü. Ne építs hát kerékpárutakat.

 

Törekedni kell a nemi szerepek különbözőségének hangsúlyozását a minimumra csökkenteni.

Azért ízlelgessük egy kicsit - ha nem is a mondatot, de a gondolatot. A gondolatot pedig óvodai pedagógusoknak írták elő. Jó gondolat, okos gondolat. Időszerű, fontos gondolat, tekintetünket az égre vetjük, hála atyám, hogy egyéb gondunk se nincsen nekünk. Most pedig ez is ripsz-ropsz megoldatik.

Képzeljük magunk elé a szabályt alkotó érett elmét befogadó főt. Magyarul a fejet. Érett, őszülő női fej. Túl az élete delén, egy olyan élet delén, amiben férfiak, ó, csupa fogsor, vádli, izom és magabiztos mosoly, óóó, csupa férfiak veszik körül, vágykeltő, erős illatok, és azok az öltönyök...!

És ő egyiknek sem kellett soha.

Elhullottak a leányévek, a dohos paplanba sírt hajadonkönnyek régen oda, kicsinyes bosszúkák a férfikollégákon, rossz szeretkezések hitvány hímekkel és utána a kielégületlenség keserű dühe, cserébe a kapaszkodás fölfelé. Az egérszürke nő, kellemetlen kis valaki, aki senkinek se kell, és akinek homályos rosszérzésből - mintha mozdult volna itt az imént valami, hagyunk az egereknek egy kis szalonnabőrt - mindig odalöktek holmi előléptetést.

És most a körlevél. Véleményezd a rendelettervezetet. Kidől a rozzant kredenc, hiszen sosem lehetett nőnek lennie, soha, ó hát akkor ne lehessen másnak se! és odapörköli azt az alattomos kis mondatot.

Agykutatások, a genetikusan másképp strukturált női és férfiagy. Oriana Fallaci, a nagyon olasz, nagyon nő megvetése afölött, amivé az emacipáció tette az amerikai nőket: "az amerikai nő: férfi. Férfi - rengeteg kiváltsággal". Még mit nem. Anyaság, ami csak másnak jutott. Azok az undorító édelgések, önfeledt csalafintázások apák-gyerekek-anyák között. Csak nem megtanítani őket arra, mit jelent az, nőnek lenni férfiak között. És főleg nem viszont. Fuj.

És este a TV. Reklám, igen, a magát szellemi embernek képzelő tisztviselő fáradt semmibebódulása. Földereng egy falu képe, talán a tegnapi kiküldetés?, mélyszegénység, igen, valahol hallotta, hogy nyomortúra, igen, létezik ilyen, milyen érdekes lehet. Visszataszító, hogy mindenütt ott a lavór - ó, ő nem így gondol arra, gondosan kibetűzi még így futtában rágondolva is, pa-ra-bo-la-an-ten-na, igen -, mindenütt, pedig sokhelyütt még üveg sincs az ablakon. Erre is kellene egy rendelet, a gondolat kellemes, miközben rutinszerűen bök újabbakat a távkapcsolón. Megtiltani, hogy ezek lavórt vegyenek - pa-ra-bo-la, igen-igen - addig, amíg üveg nincs az ablakon.

Ne kapjon segélyt, aki cigarettát vesz vagy aki szeszt, akinél kávét lát meg az ellenőr. Föléled kicsit: igen, ez az, ellenőr! Micsoda gondolat, ez az! Ízlésrendőrség! Rutinszerűen kapcsolgat a távkapcsolón, de az agya máshol jár, ezeket a pompás gondolatokat rögzíti gondosan. Reklám, jó, akkor itt megpihen a kapcsolgató ujj egy kicsit.

A reklámban nők. Hibátlan smink, hibátlan alak (honnan tudná, mekkora stáb mekkora munkájába került, mire összegyúrták a reklámcicust). Tamponreklám, mosószerreklám, toalettliba, szárnyas betét, egy kis puffadás (durrogatások, haha) és újra mosószer. Bámulja a reklámokat, olyan tampont akar és olyan mosóport és azt a gyógyszert fogja szedni akkor is, ha a foga fáj.

És miközben visszakanyarodik az óvodásokra, a délutáni átirat szövege újra beugrik neki, és úgy érzi, valamit megint törleszthetett. Előtte a képernyőn pedig még mindig a reklámok, amikben csupa permanensen menstruáló, nadrágülepükön bárgyú rémülettel vérzésnyomokat kereső, mosogató-mosó-vécétakarító célgépek a nők, dekorkellékek, véglények, akik csak mint e néhány altesti funkció szalonképessé tételére hivatott príma termékek modellállatai nyerhetnek, átmenetileg, polgárjogot.

Hát vesszenek az óvodában gyermekmondókákkal, ősi szép játékokkal, finom kis jelzések, rezdülések rendszerében tanítgatott nemi szerepek.