Barkácsoland

Örvendhet a polgár, ha eleinek szavaira figyel. Ha eleinek szavaira figyel, a pécsi polgár gazdagodó önmagát találja a víziók között, ragyogó homlokzatok mögött serényen árut ontó gyárakat, megújuló középületeket és szellős, zöldekkel teli tereket. Ha eleinek szavaira figyel, a pécsi polgár dúskál a jóban és habzsolja a javakat. Csak úgy röpködnek a milliók és a milliárdok, egyetlen apró részletben van csak vita veres és halványveres képviselők között (a halványvereset illik narancsként meghatározni, csak hát ezekben a fránya képernyős médiákokban olyan könnyen torzul a szín). Egyetlenegy apró részletben csupán: mire költessenek a tíz- és százmilliók.

Utat építene az egyik színházat és iskolát és vesszenek a kerékpárutak (innen tudható, hogy valaki valahová suttyomban ilyesmit tervezett), míg a másik színházra költene milliárdokat, beszélik, hogy emez iskolaigazgató lesz majd egy-kettőre a fő-fő városatya.

Csakhogy addig még eltelik egy kicsiny idő. Míg a városatyák, képviselők fennen hordott fejében zsonganak a fénylő képek, addig a városlakó kőhalmokon botladozik és térdig érő sárba merül. Az utakat és tereket megszállta valami egészen elképesztő horda, és a rozzant, dülöngélő szakik a rozzant, kriptaszökevény gépek között szerteszét dúltak minden elképzelhető életteret.

Míg csöndben, suttyomban termeled a napi betevő értéktöbbleted, megremeg alattad a méter vastag aljzatbeton és az éles, kegyetlen dörrenés nyüszítő félelmeket hajt föl a zsigerekben: napok múlva derül ki, hogy nemmessze förobbantották a szénosztályozót. Az oda vezető utat, ami alkalmas volt arra, hogy kerékpárral mentsd az irhádat, ha a keleti elkerülő út felé akadt utad, már bő évvel korábban eltorlaszolta törmelékkel valami sikerfi, kiírta iromba betűkkel, hogy magénterület: fontos volt azt a pár biciklist kizárni a biztonságból nagyon.

A város közepén, a patinás téglaépületek, amiket az évtizedek enyészete rontott, és amikre sohasem akadt annyi aprópénz, hogy egy-két közmunkás csak a napi karbantartást elvégezze rajtuk, a patinás téglaépületek között daruerdő, és a pusztítás obligát porfelhője. A pusztítás obligát porfelhője, ami terjed nyugatról kelet felé, és pusztít mindent, ami nem új építés, ami nem hekatombaszám eszi a betont. Tüzérlaktanya, Lovarda, Zsolnay-negyed, tucatjával dőlnek le a régi épületek.

Egy város a térképen. De nekünk több annál.

Príma felvevőpiac. Az egységsivár, kockológ betonmonstrumok sora, ami a kultfőváros-éca nyomán a valaha hangulatos város arcára csúf hegeket éget, kiegészül a rózsadombi bunkóbarokkal és a nevesnek tartott építészek cinikus vagy szimplán pszichopata tehetségtelenségbe ojtott akarnok bírvágyaival, és a városlakó rémülten állna egy-két országgal odébb.

---

Valamiért nem tudott ez az írás befejeződni két éve. Most, túl a habzáson (kultfővárosév és egyéb gagyik), ahogy előbukkant a gépi memóriából, az embernek az az érzése, hogy csak tegnap ütötte gépbe a szavakat. Pedig annyi, de annyi minden másképpen van ma már... vagy csak a máz?

Az új akarások, az új bandériumok és kötelező hűségnyilatkozatok között az elv a régi. Hatszáz-, vagy ezeréves? oly mindegy is: a hűbéresek országa örök, a fejlődés szitokszó, a Balkán elérhetetlen álom és Ugocsa non coronat. Kotródj, gyerök, minél messzebbre: ahol élni lehet.