Barkácsoland

Valami lendületet vett megint. Ha már a gazdaság nem is, legalább a német festékvegyipar élelmi remekeit dalolva kínáló csiricsáré dobozú furgonok, azok igen. A városban hol itt, hol ott szólal meg a héthangú dallamtöredék. Gondolkodik a proletár, hogy ez most vajon tényleg jó-e neki. Tényleg ez-e az a proletkult, amit annakidején annyira nyomattak neki. Igaz, darab ideje már nem olyan nagyon.

Nem is annyira a hangerő, mint inkább a kikerülhetetlensége. Hogy városban, falun és fürdőhelyen, az intakt természeti tájban fekvő tünemény házcsoport kellős közepén, hétfő reggeltől vasárnap estig mindenütt ott vonyít. A kikerülhetelensége, a poros, szomorú, szegényszagú alpárisága, mint amikor egy durva négybetűs szó tolakodik föl a szerelmi vallomás helyett. Nem is annyira a kínált portéka sivár műanyag-jellege (végtére is ki-ki egyénileg döntheti el, hogy gyümölcsöt majszolva éri meg a nyolcvanat, vagy negyvenesen száll a sírba, de azzal a boldog tudattal, hogy a tömérdek vegyszertől évekig eláll majd a hullája odalent), mint inkább a rafináltan egyszerrű dallamocska, ami megtelepedik az agyban; "lerakódik, mint a guanó".

Nem is annyira a hangerő, habár jármű hangjelzést a hatályos országos rendelkezések értelmében lakott területen csak baleset elkerülése érdekében adhat, és országos rendeletet egy helyi nem írhatna fölül; egy szorgalmas rendőr egy-egy ilyen hangoskodó kocsit három-négypercenként bírságolhatna meg. Nem is annyira a hangerő, mint a zavarás ténye maga, mert hát az állampolgári jogok valamikori biztosa szerint az állampolgár pihenéshez való alkotmányos joga megelőzi a másik állampolgár profitszerzési jogát. Egyenlőek vagyunk, de azért ne a lakótelepen lakó párszáz kisgyerek szombat délutáni felzokogásának rendszerré tételével akarja valaki gyerekdallal eladni a tejet.

Nem is annyira a hangerő, és akkor azt mondom, hogy a hangerő a legkevesebb. Azt nyilván pontosan beszabályozta egy mesteri kéz, nehogy egy hangnyomásértéknél nagyobb legyen véletlenül. Mert a hangnyomásértékre van szabály. Arra azonban nem, hogy a kikerülhetetlenül tolakodó tülkölés milyen módon bolondítja meg az embereket. Mert bele lehet bolondulni, igen (a szégyenről, hogy egy olyan országban kell élnie, ahol az ilyesmit el kell tűrnie, az ember már nem is beszél). Csak nem a hangerőbe, hanem az összes többibe: az állandó ismétlésbe, a kikerülhetelenségbe, a kievett rágógumi ízlésességével megtapadó dallamába. Az engedély megkérésekor csak arra az egyre hivatkozni tehát, ami mérhető, és ami egyetlenegy emberi szabályt kínos pontossággal be is tartanak.

A vadász megható, őszinte lamentálása a szívenlőtt nyúl fölött. Nem értem ezt az állatot, miért nem szalad. Hiszen a lábának semmi baja.