Barkácsoland

Európa mértani közepétől egy kicsit nyugatra, délután két óra.

A város hajdan elegáns szállókkal ékes, a monarchiabeli városok egységesen egyéni arcát eleddig őrzött főterét ugyan lelkesen szétbarmolták mára, és sétálóutcájában is megtelepedett a kültelki olcsódrogéria a maga silány portáljaival, épp a patinás Nemzeti Színházzal szemben, az ugyanazon századvégi építész kezenyomát a sokfordulós enyésztetés ellenére mindmáig őrző Tisztikaszinó mellett, de mégis, sétálóutca, épp a nemrég nagynehezen átadott felújításokkal, khm, ékes végén. Parkolóudvar egy foghíjtelken.

A sáros, pocsolyás, őrizetlen (még mit nem akar a parasztja?!) parkolóban barna deszkabodega, a kukából eredeztethető üvegablak homálya mögött egy alak foltja. Üveg félretol, a negyven éve kötött vörös pulóverben elomló formátlan női test fölött fénylő koszbarna arc ragyog: majd akkó' kell fizetni, amikó' ee'megy. Fölírtam, teszi hozzá, és hogy lássam a gyűrött teszkós kockás füzetbe rótt ákombákom sorokat, félrehúzza fölemelt kezét, amiben frissen, zsíros csillogással lóbázik egy jókora, a csöpögő szafttal mócsingfílinget árasztó csülökbőrdarab. A szem a másik kézre téved, amiben pörköltszaftszínre áztatott olcsó kenyérdarab darvadozik.

Európa Kulturális Fővárosa. Jer, idegen.