Voltaképpen Dugonics Titusznak egyszerű dolga volt. Fölébredvén látta, hogy ma bizony eksön lesz: gyüszméköl az terek erősen. Gondolja vala akkor Tituszunk: nosza. Úgy is tőn tehát.
A továbbiak a magyarság nagyobbik része előtt ismertek: Dugonics Titusz a vonatkozó munkavédelmi rendeletek teljes mellőzésével kettős, a munkaképesség tartós csökkenését okozó súlyos elhalálozást, mint okozatot előidéző, előre megfontolt, súlyosbító körülményként irodalmilag megénekelt tereklerántás halmazati vétségét követte el, pláne anélkül, hogy erről a hebegő bikkfanyelvű, édesajkú bambát, a rendőrségi szóvivőt csókos ajakkal súgva értesítette volna.
De legkivált az Adóhivatalt. Míg esendő gyermekként beléveszve a szép legendába nagymagyar ábrándok kergetését latolgattuk annakidején, addig ma, érett fejjel, be kell vallanunk, hogy Dugonics úr (és itt önként tolakodik elő a lényegi kérdés: nem elvtárs volt-e ezek szerint ez az ember vajon?!) a maga hebrencs, törvénykerülő tettével súlyos sebet ütött a társadalmi szolidaritáson magán. Ma már látjuk, hogy adóelkerülő magatartása azon ősokok egyike, amelyek együtt oda konkludáltak, hogy mára nincs magyar, aki adót fizetni akarna.
Pont mostanra, amikor a forradalmi kormány élethalál-harcát vívja a nemzetközi burzsoázia erőivel. Dugonics tehát áruló. Valamiképpen lakolnia kellene, ez nem vitás. De ha ő nem, akkor marad vagy hárommillió hazánkfia, aki koldusbotra jutott, és erre a nevetséges érvre hivatkozva nem fizet egy vas adót. Hát ha a gaz Dugonicsot már nem, akkor legalább őket sújtsa jogos népharag.
Amely népharag méltóképpen csak vezére által fejeztethetik ki. A vezér pedig velük fizetteti meg az adót, amit a csókosokkal nem lehet: jövőre kábé 230 ezer forint havi jövedelem alatt nemigen lehet majd jól járni adófizetésileg.
Méltányos, szolidáris és történelmileg is igazolható ez az elv. Vesszen Dugonics, vagy ha ő már nem is, vesszenek a hárommillió lelki dugonicsok.
