Tanult adószakértő mondja, hogy a NAV elszabadult hajóágyúra hasonlít, és a Cég rendre gondoskodik is arról, hogy a hasonlatot ne feledjük. Most éppen a falusi vendéglátók kerültek a torkolattűzbe, ami azért jó, mert noha sokan vannak, a hangjukat nemigen hallatják, az érdekükben nem szól senki, vagy ha igen, az nem hallik ki a csatazajból.
Miről is van szó?
A NAV előírta, hogy a falusi vendéglátók, kölcsönzők, kis- és őstermelők március 17. után csak számla ellenében értékesíthetnek, vagy online pénztárgépet kell venniük. Nyugtát nem adhatnak, egy kivétellel - ha tavaly szeptember 1. óta valaki nem bocsátott ki nyugtát, akkor idén mentesül az iménti szabály alól, és vígan adhat ki nyugtát. Hogy miért? Talán mert egy unokaöcs így tud jobban működni, más logika ebben nincs. Csak. A számlaforgalmat pedig minden héten le kell jelenteni a NAV-nak, kizárólag elektronikus úton.
Ez a rendelet elsőre ártalmatlannak tűnik, legalábbis könnyű megindokolni azzal, hogy ha lám, mindenki szigorú számadással intézi a pénzügyeit, akkor legyen ez érvényes a legkisebbekre is. Csakhogy egy egy-kétfős vállalkozás nem nagyvállalat. Ezen túlmenően is számos gond van a rendelkezéssel, csakhogy míg a NAV érvei tetszetős és egyszerű (noha ál-) érvek, addig a valóság összetett: figyelmet és időt követel megérteni. Azért megpróbáljuk.
Közkeletű tévedés, hogy mikrovállalkozást azért alapít valaki, mert így akar keresni egy zsák pénzt. Kétségtelen, ott lehet ez is a célok között, de a mikrovállalkozások szerepe egy társadalomban messze nem ez, hanem ennél sokkal több és fontosabb. Ha csak azt nézzük, hogy a művelői nem kuncsorognak segélyekért, már megérte már akkor is, ha egy fillért nem fizetnének a közösbe. De többnyire megteszik, habár ennek nem az össz-összege a fontos, és még csak nem is a fegyelme. Kopácsi Sándor már a '90-es évek közepén leírta, hogy Magyarországon feje tetején áll az adópiramis: míg egy működő gazdaságban az adótömeg zömét a kisszámú nagy cégek fizetik be és ahogy megyünk a cégnagyságban lefelé, úgy apad a befizetett adó össztömege, addig Magyarországon ez épp fordítva van. Kopácsi azt is kijelenti, hogy minden gazdaságra meghatározható egy olyan adómérték, amit az adott közösség méltányosnak talál - ehhez a nehezen meghatározható, de jól eltalálható mértékhez stabil adózási fegyelem társul. Ha a mérték nő, akkor a befizetett adó mennyisége drasztikusan apad. Nehéz a két kijelentés között az összefüggést nem észrevenni.
A mikrovállalkozások zöme működtetőjének édesgyermeke: viszonyuk hozzá érzelmi és nem tudatos. Azt teszik, amihez értenek, a saját munkarend szabadságnak érzett önkizsákmányolásában az önmegvalósítás, a nem pénzben mérhető haszon, az alkotás okoz örömet, és nem kis részben kiélhetik alkotó energiáikat olyanok, akik a munka világába nem képesek beilleszkedni, bomlasztanák a fegyelmezett hangyák szorgos szervezeteit, de amit tudnak, arra a gazdaságnak és a társadalomnak égető szüksége van (egy másik jó megoldás ezeknek az embereknek a létezésére a feltétel nélküli alapjövedelem, de az egy egészen másik mese). A falusi vendéglátók nagyon nagy része, a valódi kis- és őstermelők mindegyike éppen ilyen (az álőstermelőket ez a szabály ugyanvalóst nem fogja még csak megérinteni sem, ők röhögve ki tudják fizetni a rendelkezés pluszterheit).
Nézzük a szabályt működés közben. Őstermelőnk falusi vendéglátó, kistermelő: 2-3, néha 6-8 vendéget fogad, kiteszi a ház elé a padra az aszalványait, időnként elad egy-egy almát-körtét, vagy sátrazni megy a közeli nagyváros ünnepi forgatagaira. Szállóvendégeinek eddig is számlát írt, amit azok leírhatatlan fintorral tesznek el; még a név-cím rendben, szabál-szabál-embert-zabál, de úgy legyen. Ám a 100-300 forintos aszalványcsomagok vevői már a nyugtát sem igen várják meg, megy a papír a szemétbe. Rosszabb, hogy a nyugtaírás közben elmennek vásárlás nélkül az impulzívan megálló többi vevők, a forgalom már így is a lehetségesnek alig tán fele. Olyan nagyon életszerű, hogy minden kósza turista bemondja eztán 5 deka aszalt körtéért az összes adatát, adószámostul, és még ki is várja a sorát...? Ugyanez a vásári forgatagban ugyanilyen életszerű. Az online pénztárgép 200 ezres árát (plusz havi forgalmi jutalék) viszont ki fogja kitermelni, minden egyes egyfős szállásadó? Na ne. Már ha működne egyáltalán: hirtelen összeszámolni sem tudom, hány olyan kis hely van itt a közelben, ahol se' net, se' telefon, mobil meg pláne se' - épp azért jönnek a vendégek ide.
Ezzel a szabállyal épp a szolgáltató és a vendég kapcsolatának az intimitása vész el, az a nehezen meghatározható, de nagyon fontos többlet, ami idehozza a vendéget mondjuk Horvátország vagy Karintia helyett. Emellett nincs erre idő. A számlaírás a kiseladásokban lehetetlen, a pénztárgép nem kitermelhető, a heti lejelentés időigénye nagy, arról nem is beszélve, mi van ott, ahol nincs internet. A heti öt (ami inkább hét) munkanapból eddig is jó kettő kellett adminisztrációra, most legyen ez három - ha az idő fele nem termelésre megy el, akkor a rezsi megduplázódik, ki fogja ezt kifizetni? A többi tönkretett mikrovállalkozó? Vagy majd ingyen könyvelő fogja elvégezni mindezeket?
Közbevetőleg: az ötlet nem is annyira morbid, mint elsőre látszik. A nyolcvanas évek Nyugatján még járta a szokás, hogy az állam azért finanszírozott civileket (hogy ez miért nem támogatás, abba most ne menjünk bele), hogy elvégezzék mindazt, amit a mikrovállalkozások nem tudnak: könyvelés-számvitel, marketing, adóügyek és még számtalan egyéb. A kemény kapitalista kormányok kiszámolták, hogy ennek a rétegnek a haszna még úgy is nagy, ha ezeknek a szolgáltatásoknak a révén nem nettó adóbefizető, hanem nettó adófogyasztó.
Visszatérve a gyakorlatra. A mikrovállalkozások gazdálkodása inkább a hajdani emberek éves gazdálkodási ciklusára hajaz. Ebben a körben ritkák a folyamatos bevételek (a munkaszerződéseket kikerülő ügyleteket megint másképpen kellene fölszámolni), a csak őrájuk érvényes szabályt, ami szerint csak az adott ügylettel szembeállítható költséget volna szabad elszámolni, röhögve átlépte mindenki eddig is. A nem időzíthető pénzforgalom természetes, kellemetlen hatásait kivédeni számtalan technika létezik, ez is ehhez a létformához tartozik. Úgy kezelni tehát, mint egy ezerfős nagyvállalatot, nemhogy dőre, hanem egyenesen hidegen cinikus szabályalkotói cselekedet.
Habár, szólal meg bennem a hajdani beruházó, ingyen senki sem hülye. Ha ezt a szabályt összevetem azzal, hogy mobilszolgáltatók pár éven belül 45 millió (!) SIM-kártya használatát prognosztizálják tízmilliós kishazánkban, akkor már kezd összeállni a kép. Ennyi SIM csak kényszereszközökkel elérhető, és nyilván megéri szolgáltatóknak megvenni egy-két szabályalkotót. Ha nem, akkor vagy a tűzmester részeg nagyon, vagy tényleg elszabadult a hajóágyú a fedélzeten, hogy most már a saját hajóra lő.
A NAV-val kapcsolatban (is) a másik fő aggály az ellenőrzés. Egy online pénztárgép, de a heti elektronikus bejelentés is azt jelenti, hogy a NAV mindent lát a gazdálkodóról, de a gazdálkodónak semmi információja sincs arról, hogy vajon jól rögzítették-e az adatait. Az aggály több, mint megalapozott. Már a személyi jövedelemadó 1%-áról rendelkező nyilatkozat is fölvetette a gyanút, hogy minimum gondatlanság ellen védtelen, hiszen a rendelkező adatait nem lehet, mi több, nem is szabad magán a nyilatkozaton rögzíteni - az ember mindaddig szándékos pénzeltérítésre kell gyanakodjon, amíg ennek a lehetősége meg nem szűnik. Az online pénztárgépek dolgában már ismerünk esetet, amikor a gép rosszul számolta ki az ÁFÁ-t - és milyen különös véletleneket tud produkálni az élet, valahogy az adózó kárára (akinek ez furcsa lenne, gondoljon csak a nagyáruházi pénztárgépek összeadási anomáliáira). Az eltérést szóvá tevő adózó azt a választ kapta, hogy már készül a szoftver frissítése - hogy mi lesz a már meglévő eltéréssel a valóság és a NAV adatai között, arra rossz még csak rágondolni is.
Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy megjósoljuk, ki fogja tudni megvédeni az álláspontját hasonló esetek akár tömegében is.
Nagy fantázia a következmények megjósolásához sem kell. A jövőre hetven éves Jusztika szépen visszaad papírt-számlát-miegyebet, kedvesen mosolyog a könyvelőre, majd ugyanazt ugyanúgy csinálni fogja tovább, csak most már feketén. Nem kell aggódnia: a vendégköre megcsappan ugyan, de aki elmarad, annak a bevételét nem is kell befizesse sehova. A falunak pedig eztán is befizeti az IFÁ-t, csak nem adóként, hanem majd megjelenik a falu alapítványa számláján egy újabb adomány. Őstermelőként pedig beadja a derekát és már idén besorol az őstermelőket tömörítő újmódi TszCs-be, úgyis évek óta kapacitálja már ez a Kovács gyerek, ne kínlódjon áruval, adja el neki a jogait némi apanázsért. Hogy ez törvénytelen? Miért, eddig nem volt az?
Csak a bolond gondolja azt, hogy a szabály más árucikk, mint az alma vagy a nádcukor. Ha csaló az árus, ha átverés, akkor nem kell a vevőnek ez sem, legföljebb kicsit cirkalmasabb, ahogy megszabadul árutól-árustól. Veszíteni pedig csak mi veszítünk mindannyian. Amíg több tízezer dühödt aláírás gyűlik az invazív, kártékony gyomfa, az akác hungarikummá nyilvánításáért (méltó megkoronázásaként e faj alig kétszáz éves hazai pálya-, de inkbb ámokfutátásának), addig az új és újabb megnyomorító, káros rendelkezések ellen senkinek egy szava sincs.
Csak halkan mondom, föl ne ébresszek valakit: választások jönnek, feleim.
