(Hulló jegyzetlapok)
238 halálra kínzott ember az Andrássy út 60-ban, vagy hárommillió jogfosztott egy 93 ezer négyzetkilométernyi kísérleti asztalon? Jog- vagy jogászállam? Soktízmillió halálra éheztetett és rettenetbe égetett ember, újabb tízmilliók pusztulása háború címkével: ki szétszakad, ki halálba fossa magát, ki arccal a szarba fordulva fullad meg, óh, milyen hősies – vagy mégis inkább az a 238 plusz a tökelevert konok kulákok: most segíts értelem, melyik a magasabb rendű berendezkedés.
Nemigen illik manapság emlékezni arra, hogy a kommunista hatalomátvételnek hívott második ’48-at nem csak a kékcédulák alapozták meg. Nincs a világnak az a kékcédulája, amit be lehetne etetni a néppel, ha az nem hisz abban, hogy ennek révén jobb lesz. Márpedig hitt. Felszabadulásként élte meg az oroszok bejövetelét, még ha végignézte is, mit tett a ruszki mondjuk a 2. bolgár hadsereggel: áldozatul dobta a hegyen árván halált köpő német géppuskafészeknek, igen. Még ha végignézte is, ahogy lányai ölét hadizsákmányul ejti a nyomorult bakagörcs, ami egy, igen, ugyanegy a világ minden koszos hadjáratába beléretkesedett nyomorult fiatal életek talán utolsó fellángolásaként; hát vedd észre, értelem, hogy amikor hazafiasságot üvöltesz a kétszázpontos címbetűidben, akkor az épp maturált fiadat fosztod meg a finom női érzékektől, hol pótolná ő a bármikor elpusztuló ifjú életét, ha nem a meghódított területeken.
Háborúba dobtad, honfibú, a fiaidat: hát lásd, a leányaid estek áldozatul. Óh persze, a fiak is. Harminc, ötven, hetven évvel az utolsó csata után ezen busongani perverz élvezet; mi más táplálhatná, mint az el nem végzett gyászmunka. Nem gyászolni, vádolni; vendetta, vendetta, vendetta: milyen könnyű így az élet, hogy szembenézni nem, másokat vádolni ellenben lehet.
Térdre, imához!
Kár, hogy nem kenyerünk az enpofánkba hazudás.
(2008. dec. 18.)
