Tavaly egy roppant szimpatikus felkérésre írtam pár könyvajánlót. Pandémiairtó ajánlat volt: minden hónapban kikeresni, elolvasni és megérteni azt, amitől úgy hiszem, ment előre a világ - nos, tartotta az emberben a lelket. A megbízás megszűnt, az ötlet maradt, itt folytatom.
Az elmúlt évszázadot ahányan annyiféleképpen látjuk. Mások a személyes, mások a családi és megint mások a történelmi emlékek. A szociográfia meglehet, visszariasztó szó, de jó kezekben okos szerszám, hű tükör, és jó esetben amit olvasunk, az pergő, letehetetlen, olykor facebook-posztokba kívánkozó. Mert Csalog Zsolt hőse a mesélés nagymestere, nem véletlenül említi Eszter nénit szerzőtársként (komolyan gondolja: a honort is felezi). A tiszaroffi asszony kerek, jól formált történetekben, ízes tájszólásban mesél az életéről, készre formált sztorijait random föltéve a facéra jó sok lájkot lehet begyűjteni. Egy különleges zárványvilág lakójaként kiélheti azt a képességét, hogy messzebbre lásson, mint a vele egyívásúak, még ha a korlátairól Csalog értő, szeretetteli szövegben ad is aztán képet.
A tiszántúli kisparaszt, a derűs, dolgos, a környék urait (majd pedig a rákosistákat) csípős nyelvvel kiosztó asszony élete végéig megmarad annak a fölvágott nyelvű, de a világra rácsodálkozó lánynak, aki nehezen érthető automatizmussal kerül össze az urával, de aztán aki mellett derűs csökönyösséggel kitart az utolsó utáni pillanatig: csak akkor omlik össze. Hát ki ez az ember?
Csalog a zárótanulmányban kitér arra, hogy Eszter néni és körötte Tiszaroff mennyire nem tipikus. Nem az a falu sem és azon belül is mennyire nem az Eszti néni sem. A viszonylagos jólétben gazdálkodó, a társadalmi elszigeteltséget csak szélről fogó, a nagy szociális bukfenceket – egykézés, anyós joga vőre vagy épp apósé a menyre és így tovább – elkerülő falu védett szigetnek tűnik a háború előtt, és pár kisebb incidenst leszámítva utána is.
Eszti néni egyéni sorsa is több a korabeli átlagnál: majdnem polgárit végez, kicsi híja, hogy afféle parasztpolgár, parasztértelmiségi váljon belőle, így jó íráskészsége, a dolgokat kicsit nagyobb egységben való szemlélésének képessége kiemeli őt a vele egyívásúak közül.
De hát épp ezért érdekes annak, aki mikroszkópnak akarja látni a könyvet, de annak is, aki az embert keresi. Az okos, nagyon jó adomázóképességű asszony bármelyikünk nagyanyja lehetett volna: egy-egy fordulata mögött szinte hallom apai nagyanyámnak falusi polgár (sváb asztalos) lánya létére paraszthoz férjhezmenésének a rangvesztésére visszavezethető rosszalló hangsúlyait.
Csalog Eszti néniben megtalálja a világirodalom legnagyobb asszonyalakjait is. A magától értetődő, hűséges szívósság, amivel az urát fenntartja a felszínen, a nem perzselő szerelemból, hanem elfogadásból táplálkozó együvé tartozás tényeit szinte észrevétlenül sorolja az asszony. És csak akkor omlik össze, amikor a férfija méltatlan halált választ. De akkor nagyon.
A szerzőről:
Csalog Zsolt (1935-1997): író, szociográfus, szociológus. Neves régész gyermekeként a háború utáni idők, a jezsuiták és baranyai munkások formálták érzékenységét, ellenállását. ’56-ban a Rádiónál harcol, megússza, később legendás vezetők keze alatt cigánykutatásokban kezd, majd aláírja a Kenedi János-féle Charta ’77-et, egzisztenciálisan ellehetetlenül. A 3T időszakában tűrt kategóriába sorolják, majd az USA-ban él. A rendszerváltást már itthon tölti, sokat publikál az akkori haladó sajtóban. Szolnok megyében képviselőként indul, de a pártpolitikáról való felfogása szembeállítja a mainstreammel. Élete végefelé vértesacsai házába vonul el dolgozni.
Oldalszám: 635, a megjelenés éve: 1985. Szépirodalom/szociográfia
