Barkácsoland

Az Ördögkatlan sátortáborában a reggel csöndes, álmos. Lassított mozgással bújnak elő a széptestű lányok a sátrakból, szemükben a mintha megélt ölelések méze. Lomhán fordulnak másik oldalukra a sátor tövében bivakkoló rasztafrizurások, kicsit odébb a hálózsák huzatából összetömködött párnát fúrja a sátorponyvába a meleg éjszakát szintén a szabad ég alatt töltött, bőfarú lány, és talányos arckifejezését egy pillanatra a ritkásan szállingózó sátorlakók elé tárja.

A fiúk dörmögése beleolvad a reggel halk hangjaiba - birkabégetés, harkály és ha nagyon fülelek, kakaskukorék -, csak következtetni lehet belőle a későéjszakai érkezések inkább harsány, semmint intellektuális megnyilvánulásaira, amivel félóránként fölverték a sátorlakókat legszebb álmukból, a késői programokból megjövet. A szomszéd sátorból kese pár veti magát a földre terített pokrócra, mozdulataik mintha a Holdon, puhák és nagyon lassúak. Dörm, méz, összebújás, reggeli filozófia - eddig csakúgy, mint tegnap, csakúgy, mint az öttucat sátor már megébredt harmada.

"Ha magyar vagy... közösség...magyarok... és értsd meg, attól vagy magyar..." - kapom föl a fejem: a lassúdad reggelen erőszaktétel a nyomulás, most ébredek rá, hogy amióta ittvagyok, mintha egy kultúr-mézescsupor nyelt volna el, nyoma sincs a fajmagyar kirekesztősdinek. Itt, az Ördökógkatlanban énekről, zenéről, kézművességről, párás poharakban gyöngyöző gyönyörű rozékról szól az élet, megreked a sátor alatt a fojtó hőség, de aki veled szemben áll, az él, élni akar, mosolyog rád. Magyar, chilei, cigány, francia és egy szoborszép afrikai anya.

És akkor most ez a pokrócról, disszonáns. Fölkelek, új kávét föltenni a zsebfőzőre, víz, kuka, az óvoda törzsépülete, s mire visszaérek, már éberebb a tábor, és elfújta a disszonanciát. Most már indulás, program, órák múlva jövök rá, mit is akartam leírni - és a boldog megkönnyebbülés, hogy milyen fölösleges is ez. Mintha nem is létezett volna az a pár másodperc. Igen, a Katlan nem ez.

Ahol standolunk, az egy kis szelete csak az életnek, az a bringákról szól: profi utazásszervezők, mellettünk laza hipster stílbicajosok ötletműhelye (azért, látod? a hegesztések nem éppen csinosak! - De a fíling, apám! A fíling nem akármi a szedett-vedett, emeletes, tarka bicajon!), mellettünk folyamatosan hangicsál egy kisebb-nagyobb csapat, lányok-fiúk, időnként a széparcú, túlsudár leány csöndes szóval tanítgat egy-egy gyereket, aztán fölzeng a hangja: a soványka test megnemesül és szépen megtámasztott, telt hang tölti be a teret. Délután ők koncerteznek, jegyezzük meg a nevet: RokokóRosé - a kihangosítás megöli a bájt, messziről, hátulról látom az énekeslányt, a mozgása még egyszerű, szép, keresetlen, és azon töprengek, hogy amiként utánozhatatlan őszinteséggel lüktető unplugged egésznapos örömzenéjüket a tudatlan, primitív, erőszakos hangosítás, vajon megeszi-e majd a lány szépgesztusait a kommerciális média. Talán nem, remény: holnap melettünk hangicsálnak, reméljük, megint.

Az Ördögkatlan (is) többfalvas esemény, és persze az egyes falvak nem egyforma teljesítményre képesek. Talán szerencse kérdése, hogy kinek mi jut, de az már nem, hogy miként készíti elő: míg Palkonya évek óta okosan kijelölt Katlanparkolókba tereli a kocsikat, addig Nagyharsány nemigen tud a négykerekűekkel mit kezdeni. Aminek következtében aztán az itt csapatban tenyésző rendőrök az első napokban szépen folyamatosan végigbírságolják az út mentén ledobott kocsik tulajdonosait: ha már nincs hova állni, ne úszd meg, hogy a majdnem láthatóan tilosnak jelöltben állsz. Hát, gyomor dolga. Kivált, hogy a községek közt futó ingyenes Katlanbuszok nagyharsányi megállójából nem és nem lehet eltüntetni az oda nagyokosan beparkolókat - kárörvendő moraj, amikor egyszer kiderül, a nagy garral ledózerolni ítélt két kocsi éppen az infopultban pletyózó szervezőké.

Míg Palkonya csinos, szerény, professzionálisan jelölt eseményei meghitt, nyugodt derűt árasztanak, addig Villány a jéghideg profizmussal tarol. Nagyharsány mintha nemigen tudna mivel mit kezdeni; az amatőrizmussal védekező rendezőkre mindazonáltal még nincs szíve az embernek a dilettantizmust rásütni, noha már viszket a szó a nyelvemen. Beremend, mint "nem-Katlan-lakó" jobbról előz: nyárvégi kerékpáros programját ajánlgatja és igyekszik közeli strandjával villantani - okos (persze aztán a megígért Katlan-rabattnak nyoma sincs, és az egyórányi bentlétért még a fürdőruhával nem bíró anyukáról is könyörtelenül legombolják a közel ezresnyi beugrót, aminek ellenértékeként egy órán át hallgathatja a tetőről üvöltő "köz"rádió egységprimitív robotosát). Kisharsány a nagy kérdőjel, mert romkocsmája aranyos kult-buli, a kisharsányi sátortábor jól élhető és a tornaterem előadásai odaszögezik a látogatót, mégis, reggel átkerekezve rajta mintha itt sem lenne - és mégis övé a francia cirkusz, amire az idétlen sorszámosztó rendszer miatt (tényleg: olyan jó volt a háború vagy Rákosi alatt sorbaállni, hogy most ezt a megalázó procedúrát föl kelljen éleszteni?!) nem jutottam el, noha ez lett volna talán az egyetlen, amire jó lett volna.

Forgatag, vásár, Katlan: a cigánycirkuszt hirdető, háromemeletes kempingbicajt kétméteres gólyalábbal hajtó tiritarka kikiáltónak egyetlen szavát sem érteni, de jelenség, és húzza a szemet. A francia társulatról nem lehet eldönteni, hogy amatőr vagy hivatásos, de a térbe és a nézőseregbe ojtott produkciójuk szokatlan, egyedi és remek: a karakterek, amiket megbohócolnak, kibújnak a bohócság alól, és tánccá, bűvészmutatvánnyá vagy pantomimmé alakulnak át; egy szál harmonikásuk annyira típusos montmarte-i harmonikás, hogy már ettől több, mint paródia... sodor, nevettet, baguette-et etet a mulatság, szó szerint: baguette-et tör a "balfék" bűvész és azt táncol ugyanő a társával érzékien, egészen picit elemelkedve, majdnem komolyan - és aztán ők komoly, de kacagva eszi a baguette-darabokat az aprónép.

Ördögkatlan, ötödször. A Vilyan-teraszon, a csodás panorámával szemközt, a falon afrikaimaszk-szerű, komolyan megformált ördögarc. Dekoratív, jelentéstelen - ellentétben a hőségben fölkerékpározva megváltó rozéfröccs szép, könnyed, assszociatív ízeivel, illataival. Hogyan tovább? Kibírja-e a Katlan a professzionalizmus kemény szorítását úgy, hogy ez tud maradni a lakóinak? Belesétál-e vajon a harkányi eszetlenek csapdájába: ki akarja-e majd űzni ezt a vidám, életigenlő, political very-very correct, mindenkinek örömöt okozni tudó ördögöt a konok, buta, leszegett fejű ostobaság, vagy csak megeszi olyik falu(vezető) porbancsúszó, szegény provincializmusa? Nagy kérdések ezek. De ma még, és holnap is egy kicsit: most még katlanozunk. Ki koncerten, ki kocsmaszeren, a szerencsések a cirkuszsátor alatt.

Jövőre veled ugyanitt.