A városka fölé már a múlt karácsonykor pártkomisszárt rendelt a nagy király. A bűnös város megérdemelte: évekig volt komancs többsége megtorlásra szorult, miután a múlt őszön dakota fejedelme lett. A pártkomisszárt a dakoták persze nem így tisztelik, hanem ő a nagy átvilágító, de ez olyan mindegy, nevezéktan, abban pedig a dakoták változatlanul nagyok. A többi döglött ló, ahogy a költő fogalmaz.
A komisszár meg is találta, amitől döglik a légy. Amitől padlón a városka, munkaalkalom alig, bukszájában száz hitelező keze motoz szüntelen. Nem, tévedni tetszenek, nem a Birodalmi Lépegető etetésére szánt építészti monstrumok nyelik el a városkában a pénzt, ötezres koncerttermek, londonnakisnagy könyvtárak, "Procc és Gőg és Demagóg fia vagyok én", dehogy: az itten a baj, hogy sok a városkában a tanító. Sok a státus, teccikérteni?
Az óvodából három óvónőt kell kirúgni. A komisszár utasít, a hivatal lapít. A hivatalnok, az nem, vesztére emberből van, rendszerhiba; megpróbálja az áldozatokat menteni. Az ötvenes évei elején járó óvónő kéri: őt ne. Őt hagyják kirúgni. Rákos, kemó, nem bírja ő ezt már, hadd ne dolgozzon, csak rúgják ki. Neki az már jótétemény. Innen a dolog egyszerű. A munka alól februárig fölmentik, kapja a fizetését, plusz a harmincévi munkaviszony után jár neki szűkseggű kétmillió végkielégítés. Az összesen nincsen hárommillió, kevesebb, mint a fehérnadrágos cicababa (nincs húsz éves) VW-jának az ára, amivel mosolyogva áthajt a benzinkúton a lábamon. Nyilván megtermelte az árát, szöges ellentétben az óvónővel, harminc év alatt, akitől a 98%-os bátor és gerinces elvonás gyakorlatilag a teljes összeget elveszi.
Persze igazságos a 98%-os elvonás (és nyilván tényleg meg kell büntetni az AB-t, hogy ezt ma törvénytelennek mondta ki). Mert ennek a nyomorult óvónőnek még mindig maradt valamennyije. Sőt, még mit nem akar.
Az orvosa megmutatta a leleteit. Látszik, hogy a legjobb esetben egy hónapja van. Amióta, évekkel ezelőtt, a férje meghalt, egyedül neveli a lányát; hogy fenn tudjanak maradni, kiköltözek egy kis faluba. A lány örülhet, hogy négy órában rabszolga egy gyorsétteremláncnál, fillérekért. A pénz, amit az asszony (a munkavégzés alól azért sebtiben fölmentették, na nem a betegsége miatt, hanem mert gyors a szép új világban a kirúghatnék ingere) februárig kapna, most kellene. Nem szépítgeti: még a halála előtt. Bemegy az önkormányzathoz (milyen szép szó ez is), kér, tanácstalan. Hogy nem lehetne-e, hogy ezt a kis pénzt, legalább amit igazságos királyunk ebből a förtelmes három millából meghagyott, legalább ezt fizetnék ki neki most. Ne februárban. Most, hogy az egy-két héten belül bekövetkező halála után a lánya legyen miből elkaparhassa majd.
De a pénzügy nem azért pénzügy, hogy minden látszatbajt ő javíthasson meg. Az óvónő korábbani kifizetéséért kilincselő tisztviselőt metsző gúny fogadja a pénzügyön, és az ügyet emberségesen rendező jegyző utasítását is fintorogva kommentálgatja a pártkomisszári csecsen csüngő vazallus-sereg. Majd, mint aki dolgát jól végezte, buzgón nekiállnak kiállítani a nemrég nyugdíjazott főosztályvezető javadalmazását. Hogyaszongya ebben a hóban is 1,2 millió Ft bruttó a Kisfiacskám Bt. számlájára, szaktanácsadás, még vagy nyolc hónapig. Nehogy szegénynek 98%-os sarcot kelljen fizetnie, hogy is nézne ki.
Az a szép ebben a szép új világban, hogy nem kellett toborozni a híveket. Itt vannak azok. Akárcsak '45-ben, amikor kiderült, hány lakosa is van Magyarországnak: 30 millió. Sok? Dehogy: tízmillió nyilas, plusz tízmillió kommunista, akit tízmillió rejtegetett.
(*: A címet Antonisz Szamarakisztól kölcsönöztem - bocs!)
