Barkácsoland

A valaha elegáns, mára hellerágnes-designba csúfult szép, ősz asszony. A valahai szavak - férjének apját, a mezőváros legnagyobb gazdáját málenykij robotra vitték, ahol nyomorultul elpusztult, így gyári munkássá vált özvegye jogán a férfi nem lett osztályidegen (kulák!), hanem munkásszármazásúként válhatott diplomássá, majd, soká, miniszteriális tótumfaktummá, akivé, ha apja megmarad, soha esélye nem lett volna lennie. A valahai szavak - saját apjának kifosztatása, csak mert mérnökként mi más: örök lojális; csak mert "a turbináknak mennie kell", s fölötte a csöndes rezümé. A valahai szavak: a sértettségen, a sérelmeken "a mi őseink" (a "mi" ezúttal nem osztályöntudat, csak a természetes emberi valahovatartozás) tovább tudtak lépni. A sérelmeken továbblépve újból fölépítették az életüket: mert voltak valakik. Ezért voltak valakik.

Pataky András. A soványka kötet, a - tán anyakönyvek? - kusza, ugyanakkor rendezett kézírássorok a címlapon. A háború krónikása. Aki ráment a krónikáslétre. A délszláv háború, alig itt velünk, még emberöltőnyire se. A szerbek (is) által meggyalázott magyar, hogy igazát keresi pusztult társainak, ki mást, szerbet idéz. Ivo Andrićot, aki (most nem akarok Kertész Imrére gondolni valamiért) Nobel díjas szerb író. Nem lényeges. Hanem amit Pataky tőle idéz.

Nincs vége a pusztulásnak, míg csak a sérelmek (vélt, valós, nem mindegy?) megtorlása folyik. Míg csak revánsot venni vágy találtatik. Az új és újabb revánsok új és még újabb sérelmeket szülnek, vég nélkül, egyre gyorsuló iramban növő halom; tisztességes akarat, vonhatjuk le a következtetést Andrićtól már függetlenül, csak megszakítva a sérelem, a sértettség gerontokráciájának deformált igényláncolatát, a tisztességes akarat csak építkezve hozhat létre értékeket.

Balázs Péter, civilek előtt, külügyminiszter és egyetlen valamit is mondó személyiség. A koppanó dátumokat hosszú előkészítő munka előzi meg. A 2011-e magyar Eu-elnökség már most, már régen elrajtolt. Nem akkor indul a munka, amikor a naptári lapot letépve rácsodálkozik az egységbuta sajtórobotos, nem; már rég folyik. Ostoba volna az a kormány, amelyik az eddigi munkát elvégzett stábot lecserélné.

Nem mondja ki: noha e hazában ezidőtt ez a divat.

"Furcsán kegyetlen háború ez. Házasságok bomlanak föl, fivérek kerülnek egymással szembe, és íme, mi is belesodródunk ebbe a megháborodott elmével tervezett öldöklésbe" - vetette papírra Pataky András nem is oly régen ezelőtt.

Háború, kérded, és rálegyintesz: ugyan. Nagy lélegzettel Cseh Tamást idézel, ugyan mikor volt itt már háború; de testvér a testvérrel hatvan év után újra engesztelhetetlenül összeveszve áll: ki ezen, ki azon a politikai oldalon.

Gondolkodj el egy kicsit efölött.


 

Az újság a sportrovatnál nyitva, a havas latyak ellen fekszik a cipők alatt, kilátszanak az öles címbetűk. A cipők alatt az újság maradéktalanul betölti hivatását; négy-öt réteg jó nedvszívó képességű papír, az előszobában latyak tehát sehol.

Hanem a cím. Valahonnan ismerős, és beugranak a harminc-negyvenéves emlékek. Hát persze: Jobb osztályzatokkal Pártunk XV. (vagy bárhányadik) Kongresszusára! és csupa effélével volt tele a sajtó - már akkor is.

A szereplők cserélődnek, a hülyeség örök.

Most épp szegény sportolók nevében, nem tudni épp kikében, a cikket elolvasni már nem érdemes. Ugyanúgy, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. A papír fehér, reggelente meg kell tölteni, szinte mindegy is, mivel. A jónép megveszi, ha másra nem, sámfa helyett alkalmilag megteszi.

A Karácsony Szent Eszmerendszerébe pedig nem létezik, hogy beléakadjon a sajtó robotosa. Nem szabad neki, érdekeket sértene vele. Harminc-negyven éve Pártunk érdekeit, most inkább a Magasságos Egyházéit meg a lelkekért és pénzekért vele erős vetélkedésben lévő városszéli veddmegdobdel-áruházakét. Akkor inkább csontig benyalunk. A bamba nép meg elvitakozgathat addig is: rendszerváltás vagy rendszerváltozás volt-e itt vajon? 

Homousion vagy homoiusion? Vagy csak holmi illusion?
 

Szól, de minek. Kisközség az Ormánságban. Szegény is, kicsi is, kopott is, messze is van. Ami nincs, az a pénz. Azt a keveset is kifűtik az emberek a tetőn, az ablakon, fizetik a ki tudja, miféle energiamultinak. 

Jön egy csapat, tanítgatja őket. Kertészmérnök, egyetemi tanár, erdőmérnök, szakíró. Mérnek, fotóznak, aztán visszajönnek pár hét múlva. A kertész- és az erdőmérnök kártoltpapír-zsákokat emel ki, aztán egyszercsak ottvannak a falubeliek öten, a polgármester asszony – maga is gazdálkodó – kacsint, mosolyog, a falugondnok barna képe aztán egyszer megnyúlik és fut a mikrobuszhoz, hozni kell az ebédet az öregeknek, majd utána újra beáll segíteni. 

A mélyszegénységben élő család házának födémére szigetelés kerül. Ahogy a kék zsákok följutnak a padlásra, elnéptelenedik az utca, fönt sürög mindenki a padláson. Por, több évtizednek a deszkák pórusaiba ült pora; a nehéz bontóvasak nyomán olykor tompa szóval omlik szét egy deszkavég. Készülnek a fotók, sablont vág a ház ura, elterül a szigetelőanyag, a porba olykor besugaraz egy napsugár, aztán a kinti szél a ragalján bevág és süvítve fölerősödik, mintha egy merő Laval-fúvóka lenne a ház. Nem csoda, hogy reggelre a lakásban minden hideg. 

Volt. Mert aztán pár nap múlva jön a visszaigazolás: megmarad a meleg, örül a gazda és örül a falu elöljárója is. Akinek nem kis része van abban, hogy az egyesület révén a pályázati pénzből a szigetelés jó helyre került. Ebédre gulyás, amit a falu asszonyai főznek és isteni sütemény; a tudósító később boldogan fedezi föl az ottfeledett tepsi szélén a sültebb széleket. Az utca újra néptelen, ebéd után a rendőrök tartanak hosszúra nyúlt oktatást a leendő faluőröknek. Vélhetően erre a hírre érkezett a rádiós leány. Csinos, ezzel semmi baj, sőt, szemfüles, hiszen a faluőri oktatás elég sovány híranyag, de fölfedezi a szegénység ellen a hő megfogásának csínjait oktató csapatot. 

Emmá' döfi, és rögtön mikrofonvégre is kapja az egyesület elnökét. Az egyetemi oktató asszony hosszan magyaráz, kerek, szabatos mondatai nyomán a sültkappan is értheti, miről van itt szó. A riporterlány ragyog, csacsog, még beszélne valakivel, odalöknek neki koncul egy szószátyár faipari mérnököt. A rádiós leány boldog, tengernyi anyag, kocsiba be, és mire a csapat összekészíti a műszereit, szerszámait és a maradék anyagokat, a rádiós leánynak már nyoma sincs. 

De nem ússzák meg ennyivel. Előbb egy telefon egy ismerőstől, aztán még egy mástól, harmadszorra egyikük már az országos adón hallja a riportot. És ahogy nem akarta elhinni telefonon, úgy nem hisz a saját fülének sem. A faluról, ahol a munkára összeszaladtak annyian, hogy a padláson elférni alig lehetett, a felkonfnak mindösszesen annyi a közlendője, hogy lám, itt (falu megnevezve, a név gondosan, lassan ejtve ki) hiába akar bárki is segíteni, nem érdekli ez a kutyát sem, ebben a faluban a közösség romokban hever. 

Szól a rádió. 

Az közhely, hogy az újságírót nem az eszéért tartjuk, de ezt a közhelyet kevesen veszik komolyan, míg az éterben elhangzottakat sajnos igen. Így hát ez a primitív döfés marad majd az, ami a hallgatókban megmarad. Tízévszám el nem hangzik a falu neve, most végre igen; de bár ne hangzott volna el. Ahogy anno Kiss Géza aggódó írásait kegyetlen meg-nem-értéssel forgatta ki az ostoba Móricz (és vele és nyomán oly sokan), úgy vág az előítéletes butaság korbácsa a felkonf tévítéletéből erre a falura. 

Szól a rádió, téma az emberanyag. 

Csak amit a szalonbuta riporterlányka és hanyag szerkesztője egyként nem akar tudni: az anyagot még a holt anyaggal dolgozó kovács vagy asztalos is tiszteli. Hát még, ha ember az az anyag. Wallinger Endre, a Dunántúli Napló egykori nagyszerű munkatársa mondta mindig, hogy egy riport elkészítésekor az újságírói szakmai szempont csak az egyik. Annál sokkal fontosabb, hogy az újságíró továbbmegy, de a riportalany ott marad, neki az az élete, és a legfontosabb, hogy az írással legalább ne ártsunk neki (ha már használni legtöbbször úgysem lehet). Wallinger Endre már rég halott, és úgylehet, az előregondolkodás és az elemi (szakmai) tisztesség is vele temettetett.

Egy ország, egy kultúra, aminek a legfőbb értéke a forradalom. 

Az egyetlen értéke. 

És még azt sem szereti megünnepelni. Skandalum. 

Amikor a kötelező körökkel megbízott riporter a középiskolásokat kérdezgeti, azok röhögve vonogatják a vállukat, persze, volt valami; forradalom? vagy lődöztek? nemigen érdekel ez minket, nem beszélnek erről a tanarak. Húsz éve? arról meg aztán végképp fogalmuk sincsen, mi volt. Annyit tudnak nagy vonalakban azért, hogy legtöbbjük szüleinek az utóbbi húsz év inkább vesszőfutás, semmint siker, és a kevés sikerfi, akinek bejött, roppant szembántóan pöffeszkedik. De ez is inkább csak színezék, a többség nem érintett ebben a dologban. Tizen-, huszonévesek, élik az életüket: ők most fiatalok és övék ez az egész termő televény. 

Harmadik köztársaság, biztos volt olyan. Legyen Apa gondja holmi Szűrös Mátyás valami erkélyen; felejthető, szánalmas képek akkorról, mikor ők még csak ígéret voltak egy feszes bőrű lány kacagásában. 

Mindig ezek az ötvenhatos dolgok. Uncsi, obligát, és valljuk be, éppoly érthetetlen, mint hogy miképp lehetett beülni a moziba, amikor a filmhíradós nyers torokhangú pacák ugráló, fekete-fehér képek mögött recsegett. Ez megint csak olyan, mint a Dédapa földjei, amikért kapott Apa és Nagyapa valami pénzösszeget, valami kötvényeket, tanultuk közgázból, bóvlikötvénynek hívják az ilyent. Persze-persze, kárpótlás, biztos úgy hívták, igen. Dédimami vett egy mosógépet abból, amit a negyvenhat hold után kapott. 

Sokkal érdekesebb, hogy a gimit viszik a katolikusok, és a tanarak idegesek, mert alá kell írni valamit, hogy őszinte és hittel teli módon Krisztus tanai szerint, és a Muher, aki már rég nyugdíjas lehetne, de szerencsére még nem az, az ofő, valamit dörmögött, hogy kezdődik megint. De a Muher többet nem mond, és a Szárcsa szerint nem is fog, mert az apja kinytotta a száját harmincnyolcban, és a mostani püspök valami rokona vitette el, és a Muhert is nagyon megverték negyvenkilencben is és ötvenhatban is az ávósok, és a Szárcsa tud valamit, mert azt mondja, hogy mindháromszor ugyanazok, akik most katolikusok éppen és vinnék a gimit. 

És a Szárcsa egy csomó dolgot mondana még, de nem érdekes. Az a lényeg, hogy most kaptunk egy hét szünetet, és Apával és Anyával végre úgy megyünk a Nagyiék sírjához, hogy nem kell összetöretni a kocsit a bamba csordával, aki mind egyetlen napon indul neki, a fene hülye fejét, aki kitalálta, hogy azon az egy napon mindenki magába száll és a fejére üt, jé, hiszen már mióta meghalt az apám. És akkor kocsiba ül, aznap egyszer az egész évben, és rettegve vezet háromszáz kilométereket és megy, mint a süket, és üvölt, hogyha egészen a sírig nem hajthat kocsival, és másnap Apa megint a bádogossal alkuszik. 

Azért van olyan jó az is, mint az ötvehatos bulik, csak ne törnék minden évben össze Apa kocsiját. A Szárcsa szerint a balhé azért áll mindig ötvenhat körül, meg egyébként is, mert minden új generáció csinál egy eredeti tőkefelhalmozást, azaz kisuttyantja a jóból a többieket, hogy jobb legyen neki, és aztán a többiek rágják a mérgüket és a következő nemzedék kezdi megint. A Szárcsa szerint a sok nímand így tud meggazdagodni, és a Szárcsa tudhat valamit, mert másodikban már egy rakás pénzt keresett az interneten, meg van egy vállalkozása is, és mindig azt mondogatja, hogy érettségire vesz a faterjának egy kocsit. 

És ez olyan, hogy megteszi, ez az eszéből él, és milyen jól. Bolond lenne ötvehatos dolgokon rágódni, arra ügyel összesen, hogy a politika útjába ne kerüljön valahogy. Néha mondja azért, hogy a képernyőn acsargó szerencsétlenek, az előretolt nímandok, Wittnerek és Magyarok Nyilai és a többiek mögött melyik gazdasági erőcsoport áll, de csak négyszemközt, és néha kiveszi a mobilból az akksiját. Nem kell összeakadni velük, mondja, és röhög. 

Úgyhogy rámered az ember a képernyőre, és ugyanazt érzi, mint a fekete-fehér híradókockákon, hogy milyen idegen is ez az egész. És a rádióban is ugyanaz: a gyerekként, véletlenül fegyverhez jutott pasas, aki egyik szavával bizonygatja, hogy gyerekként fogalma sem volt, mi is zajlik a tankok között és miért (hogy is lehetett volna), majd a mára térve fennen lobog, mint a tyúkkopasztó víz a koszos vájdlingban valaha, hogy ki és miért lopja el a forradalmat. 

Mert a forradalom, az egy olyan, hogy mindig, mindenki el akarja lopni. És ez így teljesen logikus. Hát még szép, ha általa zsíros vagyonokhoz lehet jutni. Földosztás, földvissza-, visszavissza-, visszavisszavisszaadás. Rendszerváltás, vagy -változás? Homousion vagy homoiusion? És míg a bamba tömeg vitatkozik egyetlen betűn, amíg szidja a zsidót, cigányt, bárkit, akinek van egy jól megfogalmazható testi jegye, addig csöndben el lehet minden húsz évben lopni az országot megint. 

Igen, forradalmak kellenek ide. Minden tíz-húsz évben forradalmi változás. Fenekestől fölforgatni mindent, a zavarosból kigyűjteni mindazt, ami még mozdítható maradt. Vállalkozz, építs, termelj, paraszt, hogy aztán amit a hiéna adóhatóság meghagyott, egy jól irányzott attakkal, támaszkodva a sértettség gerontokráciájára, lerombolhatok és a termést magamhoz vehetem. 

Az a pár bolond, aki ötvenhatban nem fegyvert fogott, hanem rendet és termelni akart, aki az állandó harci riadók helyett a békés, normális életért emelte föl a szavát, az ország háromnegyede, az felejtessék el sürgősen. Elő a kürtöket, harci riadót neki, és rárontatni a csahosokat a fiatalokra, akik megint, istenem, már megint!! boldogulni akarnak és közben még az arcuk is ragyog. 

Tanulja meg minden nyavalyás, hogy mi ötvenhat igazi üzenete: ordíts és vedd el attól, akinek még van valamije. És, biztos, ami biztos, cigányozz és zsidózz és buzizz, mint minden csorda, amibe betévedt valaki, aki más egy kicsit.

És irigykedj arra, aki csöndben építkezik egy határral arrébb, és verd bele a nép buta fejébe, hogy az csak ezért él jobban, mert felsőbbrendű, szerencsésebb és különben is ettől a vihartépte néptől vette el. El ne kezdjen békében dolgozni e hazában senki sem.

 

Ó, azok a nagy pécsi felhőszakadások! Ó, azok a Nagy Magyar Természeti Csapások!

Elnézgeti az ember a TV-t, vagy a hegyi úton a felhőszakadás nyomán égnek emelt kézzel istenkedő hegyoldallakókat. Uram-teremtőm, katasztrófa-égszakadás-füldindulás. Segíts, Uram, segíts, Jókirály, Gyurcsánymonnyonle. Azt, tata, mán nem köll óbégatni kussojjon el má', a lapátot, azt adja ide inkább.

A szerpentinen a premedárdi szárazulatokban is jól megfigyelhető volt, hogy a vizet, azt ad 1. szidni kell, ad 2. dafke máshová vezetni, mint ahová menni akar, ad 3. aztán karokat széttárva csodálkozni. A szerpentinen a premedárdi szárazulatok idején is prímán kivehető volt, hogy merre jár a víz, hol mos alá aszfaltot, hol mos be követ, hol csinál bohócot az útfenntartó hózentráger-szellemiségű melósaiból.

Mérnök, az sehol. Az fölveszi a fizetését, irodába be, számoszlop, oszt' gunnyadik.

Azért mondom, mert vagy húsz éve úgy terveztem, hogy a házamat - az akkorit - följavítom kissé. Régi iparosház volt egy nagyváros archaikus negyedében. Az akkor még megvolt barokk városrész talán Európában is egyedüállóan nem a polgári és papi pöffeszkedés stílusjegyeit hordozta. Iparosok, fuharosok, burcsellások házai állottak még akkor egész városrésznyien - egy ostoba despota, párttitkárka bulldózerálma megrettent az anyai háznál, és egy európai értékű városrész megmaradt. Megmaradt, de az építési tilalom elslumosította, lezüllesztette a városrészt. Lecsúszott egzisztenciák, sok cigány vette meg az elértéktelenedett házakat. A városrész megmentése azután különben tökéletes kudarc; a régi házak megmentése helyett mára a rózsadombi bunkóbarokk helyi mutációja tenyészik mindenfelé - bármit is mond a csodás feladattal akkor megkínált, és abba városrésznyi értékekkel együtt csúfosan belebukott építész a TV egységbuta üdvöskéje által körbeudvarolt felesége még ma is.

Hanem a házam. Ami mesze nem akkora értékként, de mégis egy olyan környezetben állott. Nem nyúl hozzá az ember akárhogyan. Kiballagtam a ház elé, nézegettem. Gondolatban mértem, mi hogy változik meg, ha itt bontok kicsit, ott hozzáépítek.

Közben zajlott az élet. Kocsmába be, kocsmából ki és autóba be. Nemá ekkora autót két feles alatt el merjen vezetni, aki úr. Robotosok, szolgák, néha egészen népmesei gesztusok. És akkor ez a furcsa jöttment itt a háza előtt. Sokáig kerülgettek, mire kibökte valamelyikük, ami egy fél városrész bögyit nyomta.

- Eladod?

Próbáltam megértetni, hogy dehogy, csak nem akarok olyasmit építeni, ami erőszak az utcaképen. Ha azt mondom, nem értették, még nem írtam le az elképedést. Tudták, hogy néha futóbolond vagyok. A volánbahízott mercédeszest, aki a frissen takarított járdámra szórta a kocsiból a csikkeket (sarokház előtt jó ulatság járdát tisztán tartani), csöndes szóval inteni: komé, tisztelem a te másságodat, oké? de akkor te is tiszteld az enyémet; az enyém az, hogy ha most söpörtem föl, akkor azért, mert szeretem tisztán is látni. A száz kiló, ahogy lendül a csicskáért, aki aztán majd fölszedi.

A deviáns az, aki megnézi, milyen környezetbe épít milyen házat.

Pár évvel később, másik ház, szegélykő. Lapát, vermelő (ahh, vermelő! amíg a szerszmot elmagyaráztam a szomszdoknak!): lefejtem a szegélykő mellől, "mit rákentek a századok". Nagy, értetlen szemek - rendőr, köztisztviselő, középvállalkozó - mindenünnen: de hát az a város dolga neeeem?! Az, hogy az én házam előtt az én szégyenem a benőtt szegély... ne firtassuk. Aminthogy azt sem, cigány volt az a szomszéd, aki bevezette a szokást, amikor füvet nyírt, akkor egyúttal mindegyik ház előtt.

Mármost a városi mérnök, útfenntartás, hegyi utak. Nem kis feladat. Víz, aszfalt, erre domború, ottan meg lejt, de merre is, ajjaj. Nemá eszébe jusson, kimenni szakadó esőben, megnézni, fotó, dzsípíesz netán, mi merre hol folyik. Istenuccse, nem kérném gyalog, csak mint a vasgyűjtő szerencsétlen roma, kocsiban. Meg ne ázzon az a drága mérnöki feje valahogy.

Hogy mitől olyan ez az ország, amilyen. Mitől nem lehet benne élni normálisan. A mérnök, ha kimenne egyszer-kétszer leszakadó vizekben, megnézni, amit minden suttyó biciklista tud, csak az nem, akit ezért fizetnek - na nem is rosszul, uraim, azt hiszem -, ugyan, felborulna a rend? A Nemzet Orvosa eztán nem tehetne éles téziseket szinglikről netán? A Nagymagyar Dicső Király fején megrezdülne a korona netán? 
 

És ne tartsd karban, amit karbantartanod rendeltetett. Hagyd lerohadni, majd jön a segély és a jókirály. Ez így (és csak így) király. Erre az elvre erővel vedd rá a beosztottadat.

Megmenti a város az uszodát – adja hírül a néplap. Örül a mi szívünk, még ha egy füst alatt azt is megtudjuk, hogy megy az uszoda igazgatója.

         Némi töprengésre ad okot persze, hogy az uszodát azért kell megmenteni, mert kicsi híján nem csődbe-, de tönkrement, és azért ment kicsi híján csődbe, mert a város nem utalta át azt a pénzt, amit már egy éve megszavazott. Kell a városi pénz, mert az uszodába szinte csak a sportolók férnek be, az ő működésük pedig közérdek – rendjén van tehát a közkasszából pénzelni az uszodát. Mármint rendjén volna.

         Lemond az uszoda vezetője – de ennek semmi hivatalos oka, a legtisztább magánelhatározás, és őszülő fejünket szépen meghajtjuk e mély igazságtartalmú közlés előtt.  Hogy is volna köze a lemondásnak az uszoda közeles csődjéhez. Év eleje óta számít majd’ hetvenmillió jó magyar forintokra, a pénz betáblázva, a szállítóknak az ígéret biztos – csak a pénz, az nincs sehol. Ellenben sunyi vádaskodások, allattomos pusmogások a vezetőről, az igen. Semmi köze ehhez a lemondásnak. Aki nem bírja a strapát, az ne igazgasson. Aki nem bírja, hogy össze-vissza adják-veszik a gazdálkodásra biztosra ígért pénzeket, aki nem bírja, hogy mindezért még őt állítják pellengérre, aki mindezekre rámegy és esténként egyre többször dörzsöli a szívtájékot, az nem való ide.

         De ez magánügy. A szívtájéki zsibbadással, a hirtelen verejtékezéssel együtt. Ha elmegy, hát elmegy. Magánügy.

         Magánúton megy gajra az ország szép lassacskán.

         Lehet azután termelni a nemzeti egészségmegőrzési programokat. Futószalagon. Nyilván jól fizet. Aki ilyeneket gyárt, az a néhány megmarad.

Idén már nem cserélik ki a tér díszkőburkolatát.

 

A követ évek óta változó hevességgel támadja mindenki. A kő szép, a tér gyönyörű, az Elefántos ház a város egyik leghangulatosabb találkozóhelye. A kő viszont porlad, kátyús. Botlanak a kényes tűsarkak, nyafognak a félfizetésnyi cipőkbe bújtatott úri bokák. Rossz a kő, hangzik mindenfelől.

 

Ki kell cserélni a tér mediterrán díszkőburkolatát, harsogja a média évek óta, nem ide való. Hogy mitől nem való a mediterrán kő a mediterrán városba, azt nem feszegeti senki, mert akkor rögtön kibukna a meztelen királyi lóláb: dehogyis mediterrán város ez, még a szubmediterraneum is egy vízválasztóval délebbre kezdődik. De ezt kimondani nem lehet, az ócska graffitibe fulladt, szép régi épületeit sorra dózernek, fürdőjét az enyészetnek, vizes élőhelyekben gazdag lapályait és erdős hegyoldalait az építési vállalkozások primitív dühének kiszolgáltató város görcsösen őrzi egy valahai szalonbuta PR-es leányka életének egyetlen épkézláb mondatát: Pécs mediterrán város.

 

Hát vesszen a kő.

 

A kő, mert felfagy. Ugyan ha az építési vállalkozó tudná azt, amit hajdan minden paraszt tudott, hogy követ-téglát ezen a vidéken úgy teszünk le, hogy kifuthasson alóla a víz, akkor a kő nem fagyna le – ugyanaz a kő két lépessel odébb, mint lépcső, délcegen áll. Ha sóderágyba fektették volna, ma is ép volna és gyönyörű, de betonba gyógyította a kapzsi főpalléri nemtudás. Erről nem lehet beszélni, mert érteni kellene hozzá, vizsgálat, mifene – és még a végén megüthetné a bokáját a pártfogoltam fia.

 

Skandalum.

 

A kő a hibás, dehogyis az elemi hibákat ejtő építész. Vesszen tehát a szépséges mészkőburkolat – milyen szépen mutat majd leselejtezés után főfőfejek udvarán –, jöjjön a szürke, egyenprimitív betonkocka, mint a sétálóutcán, aminek nevéből oly hirtelen támadt hősiességgel seprűzte ki valami vallási tébolyult szegény Kossuthot.

 

A sétálóutca tehát betonkockás, ami szép, mint minden óvszergyári kamionparkoló, és lehet akármilyen primitív a lerakást végző vállalkozó, nem fagy föl. Betonkockát a megmaradt egyetlen emberi helyre is, az Elefántos ház alá, és jaj, csak ne kővel fedjék majd a Széchenyi teret, amit valami megalomán lendület átépíteni akar mindenáron, nem felújítani, dehogy. Minek nekünk a régi, megszokott: akinek ilyen kell, menjen a primitív Bécsbe, bugris Hannoverbe, nyirkos Rotterdamba, de Pécsre ne: Pécs mindenütt újat építeni akar. Betonkockát a Széchenyi térre is, ledönteni a Tüzérlaktanya százados boltíveit, betonkolosszust a Tüzér utcai pálya zöldje helyén  - jaj, csak élhető felület ne maradhasson egy se.

 

Vesszen a kő, a zöld. 2010-re végzünk, meglássa majd a sok buta paraszt: mekkorát épít néhány megalomán elmement. Csak még az a másfélszázezer városlakó. Csak azt lehetne elpaterolni addig valahogy. Mert cefetül útba’ van.

 

         Körkérdés a Népszabi online változatán: Mi lenne a hatékony eszköz a BKV-n bliccelők fegyelmezésére? Hét válaszból mazsolázhat a nyájas:

-          Kordonok (talán kerítésre gondoltak?).

-          Felszállás az első ajtón.

-          Chipkártyás rendszer.

-          Igazságos tarifarendszer (bármit is jelentsen ez).

-          Rendőri segítség az ellenőröknek.

-          Olcsó jegyek.

-          Bliccelő vagyok, nem adok tippeket.

Abban most ne merüljünk el, hogy a BKV-n közember nem tud bliccelni, max. BMV-n: busz-metró-villamoson. A BKV-n bliccelők nevével időnként teli a sajtó, jobbára nem: a közszolgáltató fosztogatásából fényesen élő vezetői réteg nem hálás téma, de érzésünk szerint jóval több pénzt visz, mint a bliccelők hada valaha is fog.

Ám cseppben a tengernyi haza: még kósza ötletként sem vetődik föl, hogy a szolgáltatás tisztességes voltánál kellene kezdeni: sűrűn járó, tiszta, kultúrált járművek, biztonság; reklámmentes, esztétikus felületek a nem kevés pénzemért. Hogy adni is kellene valamit, mielőtt a házmesteri értelem és erély rendőrért kiált. Hogy esetleg a rendes szolgáltatás kinyitja a bukszáját annak is, aki ezért eddig egy fillért sem fizetett.

Harminc éve ittjárt amerikás magyar ismerősöm jut eszembe. A pécsi buszokon akkor 2 Ft volt a tarifa (Pesten 1,50), első ajtó, sofőr mellett pénznyelő, az adta a jegyet. A matuzsálemi Ikarus első ajtaja előtt fegyelmezett (na jó…) sor, a leszállók nyomán üresen tátongó hátulsón jó svunggal fölugrott amerikás nevetve kérdezte, miért tülekedek, mikor két ajtó is üres. Ja, hogy ott kell fizetni!, és legközelebb két jegyet vett: a busztársaság szolgáltatott neki és a díjjal adós maradt. A dolog másik oldala, hogy a taxistól elkérte a visszajáró aprót, amitől annak nem lett jobb a kedve, ám a lényeg, hogy amerikás magyarunk úgy ítélte meg, nem kapott plusz-szolgáltatást, tehát nem is fizet többet.

Amerika egyrészt messze van, másrészt zömmel jobb, ha nem ad mintákat nekünk. Ám egy-két apróságban, úgylehet, mégis igaza van. A parlagi merkantil szemlélet, az adok-kapok egyenértéke jó alap lehet: nem vagyunk tán oly dúsgazdagok, hogy lenézzük azt.

Ja, hogy bliccelők ott is vannak? Hát persze. De aránylag kevesebben, és emiatt nem okoznak oly érzékeny veszteséget. És az sem lényegtelen, hogy a rendes szolgáltatásért nem fizetőkkel szemben korrektebb a kemény fellépés is.

Esetleg. De – nem adnék tippeket.

 

 

         Márpedig uzsoraosztály, az nem lesz.

         Fölsóhajtunk, megnyugodva dőlünk hátra a szkájfotőjben: ezt megúsztuk.

Megértjük amúgy az adóhivatali ódzkodást. Egy ilyen uzsorást föllelni, az nem egy könnyű feladat, és ha fölleltük, még hátravan az azonosítás. Sehol egy vállalkozói igazolvány, sehol egy bejegyzett TEÁOR, hogyaszongya néccázezer-mittudoménhány-pont-huszonkettő [uzsorakamatok folyósítása] kötőjel egyes [rövid], kötőjel kettes [középtávra], kötőjel-kötőjel egyes [cigány], kötőjel-kötőjel [kettes egyéb jövedelemnélküli áldozatok számára]. Hát hogy is lehet ilyen zavaros körülmények között eredményt elvárni az APEH-tól. Uzsora nix, tessék észretérni. Akárcsak a nótabeli Vascsutora Bernyáknak: „Nyócan is rugdoztuk / Oszt mégse kerü’tt eszre”.

Merthogy el ne felejtsem, a legális vállalkozásokat azért szorgosan nyaggatja a Hivatal. A nagy stikliket nem: a fölnyírt hajú, szekrényszilfid egyedek rosszat tehetnek a hivatalnok állagának. De a kisboltos, az asztalos vagy a cipész egy százforintos blokkot elfeledve gyanús gyorsasággal megkapja az ordenáré zárjegyet az ajtajára, noha a vétkének akár többezerszeresét elkövető városszéli veddmegdobdel-áruházlánc jobbára még csak szóbeli enyhe irgumburgumot sem kap. Nem jut idő az ilyesmire, annyi a dolog: sürgősen vagyonosodási vizsgálatokat kell végezni a kopott Mondeóján a külvárosi panellakására megtérő javító kisiparosokon.

Az uzsorás meg aztán végképp nem számonkérhető. Végtére is alig párezren, pártízezren tudják csak, ki ő és miből él. Csinto, a valamikori király (él-e még vajon?) a megyeszékhely korlátlan ura két évtizeddel ezelőtt milliókat hitelezett, napi 50-100%-os kamatra is. Ám amikor az ügyeiből elege lett – na nem az APEH-nek, hanem – a rendőröknek, a legenda szerint a vendéglői kommandós-rajtaütés röhejbe fulladt: az UZI-jukat a kerítésen átugortukban csőre rántó kommandósok által földre parancsolt emberek között Csintonak híre-hamva sem volt már, csak egy vénséges, köszvényes cigányember kínlódta magát térdre, siránkozva: há’ nebáncsanak, vitézurak, há’ nem bántom én magukat! A hír gyorsan szállt; és úgylehet gyorsan száll az ma is.

Macerás hivatás: tudás kéne, kurázsi és egy csöpp életismeret. Dehogy lesz itt uzsoráskommandó.

         Válságstáb alakul – ujjong a helyijáratú napisajtó röviddel azután, hogy a baranyai zebrákon géppuskasorozat-szerűen halálra gázoltak néhány kisgyereket. A kerék alá gyűrt gyerek gondolata is borzalmas, ám a hivatalosság reakciója látni engedi, hogy nem lesz ez jobb ezután sem.

         Válságstáb alakul, értelmes és hatékony munka helyett. A pécsi önkormányzat csereszabatos egyenbuta arcocskája – úgylehet, értékén kezeli a szerkesztő, amikor még csak véletlenül sem rendel hozzá nevet az amúgy szakmai minimum infósávban a helyi TV műsorában – már hibásként ítéli el az autóvezetőt, megindult a bűnbakképzés, noha meglehet ő maga a múltheti baleset óta még most is keresgélné a megfelelő pedált. Fölkészületlenségét, oda-nem-valóságát ugyanúgy leleplezi recsegő bikkfanyelve – sárga villogó került kihelyezésre –, mint a hivatal mérhetetlen cinizmusát, lám, az iszonyat-keltette közhangulat nyomán mégiscsak kerülközött nagyhirtelen pénz egy amúgy tökéletesen hatástalan, de legalább látványos és drága eszközre.

         Az önkormányzati berkekben a mindenáron romboló ’ellenzéki’ akarat-okozta keserű frusztráció mellé az utóbbi időkben fölzárkózott a hatalmát veszteni látszó kormánypárttal egyszínű városvezetés megingásai miatti állásféltés is. Tapasztalt idős hivatalnok nyugtatgatja az agyonterhelt, túldolgoztatott asszonyokat.

         Ne féljetek, ahol dolgozni kell, ott nem lesz tisztogatás. Oda nem tesznek új és új pártharcosokat.

         Az zebrákon addigis monoton pusztulnak a kisgyerekek.

         Ül a számítógép előtt, figyel. Késő éjszaka; kint már halk a moraj, bent a gépen okos kis robot keres. Töredékmásodpercek alatt hozza az eredményt, a lista ma, fájdalom, sovány. Nekiül, azért mégis elönti a melegség, címszóként mindenütt az ő neve, kandúrt jelent, azért választotta – hogy bádogedényt, küblit is talán a szlengben, ahhoz az ő angolja kevés.

         A gép mellett sajtcédula, toll. Átfut a találatokon, ahol fórumot talál, bekarcol pár leütést, aztán gyorsan tovább. Önelégült, továbbkeres. Aztán arca elsötétedik. Fenyeget. Biztonsággal teheti, a blog, amire ráakadt, nem nagy lapé, bejegyzett szervezeteké. Itt biztonságban van, a félig, vagy tán annyira sem megértett írás fölött remegő indulata azt érzi csupán, hogy a betűvető nem szívelheti ugyan, de semmire sem tartja – és ez bosszantja, a vér az arcába szökik. Az ő elképzelt szerepe más, őróla beszélni kell, őt vezérnek kell tartani. Mi az, hogy senki, ezért meglakolsz, és a tasztatúrába csap.

         Furcsa napok, hetek, évek ezek. Fölhabzik a szenny, rendőr, csibész és nagypályás gazember egyaránt a szerepét keresi, és a nagy forgásban furcsa emberek kapnak átmeneti szerepet. Nem tudjuk, miként vélekedik róluk a pszichiátria, személyiségzavar-e vajon, vagy csak a korlátok elvesztésével szükségképpen együttjáró természetes folyamat, amint a gyönge jellemben az ego túlméretesre dagad – volt húsz évünk rá, hogy megfigyeljünk keszonbetegeket. Közöttük perc- és másodpercemberek egyaránt. Néha megkavarodik a gyomor, mondjuk midőn az adóforintokból pompásan kistafírozott bandzsa nagyhercegnő a köztudottan halálos beteg emberből még kiprésel egy nagy kupac pénzt egy jelző ürügyén. Máskor csak szomorú leszel, de oly mindegy is, továbblépkedel.

         Hanem a net nagy éca, évek óta írogatsz ide-oda, próbát teszel. A gugliban a neved föladva megannyi érdekes hivatkozás, cikkeid, szinte már elfeledett olvasói levelek, az öröm, hogy hiszen milyen igazad is volt, mikor is? tíz éve már? hihetetlen a net, azám. Tényleg igazad volt, noha a válasz elegáns, tömör és érvekkel teli.

         Nem egy kandúrbeszéd.

         Ül a számítógép előtt, figyel. Dehogy költ okos keresőrobotokra, jó lesz a gugli vagy még az se. Kidobja majd. Késő éjszaka; bedermedt szellemek, avítt eszmék, nyomorult jellemek évadja ez. Fenyegetőzünk egy kicsit.

         Oszt’ jónapot.

Rámeredünk a címlapra.

         Rég nem olvasunk napilapot – a ’háromperces újság’-nak becézett megyei kis színes nem ér meg még három másodpercet se’ -, a netről minden részlet napokkal ezelőtt lejött, akkor meg minek. Ám párunknak, évtizedes megszokás, jár még, és amint a lakásba fölvisszük, belénk szúr a cím.

         Pirossal szedték, szerintük ezek szerint ennyi a lényeges. „Tüntetők és ellentüntetők néztek farkasszemet”. Ennyi, amit a feldúlt jegyirodában halálra rémített leány, a kiégett üzlethelyiség és a fasiszta horda okán közölni érdemes, ha végre, nagynehezen, összeáll valami tiltakozás. Lapozz beljebb, paraszt. A belső oldalon azután megtudjuk a tutit. Gyurcsány, de nem, nem is, előbbenis Tomcat (ennek a médiafelkapottságban szenvedő senkinek a beceneve, ha valaki nem tudná, kandúrt jelent – na igen, tudjuk, mi bűzt okoz egy ilyen felajzott fajtalan az ajtófélfákon) az egyik, Gyurcsány a másik oldalon. Egyenlő terjedelemben hozva a kettőt.

         Ikonográfiailag tökéletesen értelmezhető.

         Mintha az államférfi – huszonéve végre az első – egy súlycsoportba esne a köznek sokmillió adóforintokba már eddig is került köztéri hőbörgéseket szító - megengedem, ordas eszmékkel fajtalankodó, de mégis – otromba tahóval. Mintha szépészeti vita zajlana, elő hát érvek, ti daliásak, piros damasztban a deli déli vitéz, míg párizsi kékben az észak délceg bajnoka.

         Hanemhát értjük mi ezt mégiscsak. Fasiszta? Xenofób, milliárdos kárt okoz, otromba eszméivel a harmincas évekbeli keresztény nemzeti kurzus legsötétebb iszonyatát hozza be? Ugyan, kérem. Jól helyezkedni, elvtársak: két év múlva meglehet, ők lesznek a nyerő.

         És Tomcat, mellényén szmájli kockabajszosokkal (mondván, íme egy vidám szobafestőlegény) nem fog megbocsátani azoknak, akik most ellene szólanak. Persze, persze, honnan is tudhatná ő azt. Meg aztán, ki ez a Tomcat, senki a mínusz egyes kitevőn, nyilvánvaló.

         De mögötte a nagy politikai szimatú, kitartó elvtárs, Orbán, mindent jegyez. A túlélésre játszó valahai pártnapilapos gárda pedig gyűjti a pontokat. Így, uraim, hát mi van abban.

         A napilapból pedig egy negyed országrész szellemi vagonlakói gyűjtik a morzsákat. És mezei munkás csakúgy, mint apjaelhurcolt nyomorult agrárius vagy lódoktor, boldogan dől a maszlagba mindahány. Nem sajnálnánk tőlük a hajdani pártnapilap pártszolgálatosainak nyálas hálája nyomán feltörő fasiszta gennyek eljövendő uralmát, legyenek boldogok, ha az ennyire nyomorult öröm öröm nekik.

         Csak hát egyúttal a mi országunk is az, amit működésük nyomán hamarost genny borít. Gyermekünk van, mosolygós és tehetséges, alkotni kész mindahány – tényleg ezt kellene megörökölniük?!

         Megépítik Attila palotáját.

         A hír önmagában is kerek abszurd, megállná a helyét: elképzeljük Attilát, ezt a súlyos alkoholista, deviáns vértahót, amint palotát épít – hát, nem is tudom. A korabeli technika és a hódítgató életmód metszetébe maximum egy jókora sátor férhet bele, és amit Attila életviteléről tudunk, annak fényében még ennek a belvilága sem lehetett annyira igényes, hogy egy vágásérett hízósertés maradéktalanul elégedett legyen vele.

         De hogy legyen min megtámaszkodnia a fáradt képzeletnek, a hír mellé rögtön látványtervet is kapunk. A képen egy jókora bolondgomba-telep látható, a rózsadombi bunkóbarokk terpeszkedő kihaénnem bugrissága keveredik a korai Makovecz hibbant anyagkezelésével. Az eredmény egy zavaros, agresszív épülettömb, habár némi attraktivitást kétségkívül magáénak tudhat, és az ember elgondolkodik, vajon az ezredévekkel ezelőtti építészek, Attila udvari mérnökei ugyan mikor tanulhatták meg a számítógépes héjfelület-tervezést ennyire.

         Azonban a hír nemcsak fotó és cím, és később arról olvashatunk, hogy a komplexum gondosan fővárosközeli telepítésével súlyos tömegek uticélpontjaként terveztetett, pincéje, trónterme és még ki tudja mije nem leend: egyszerre kétezer homo, khm, sapiens fér majd bele. Itt is vagyunk a lényegnél. Befektetők üzleti vállalkozása ez, Attila a projekt húzóneve, és máris képben vagyunk. Jó lesz ez így. Felötlik a korai hetvenes évek pornófilm-kultúrája: délceg sertésgondozók raja, megannyi vonalbajszos Dzsin-Dzsin-Dzsingiszkán lovagol poros, lottyadt, dús szőrzetű NDK-s kéjhölgyeken, és a sznob fogyasztó megnyugtatására a koppanó kéjhölgyi fejek megtámasztására értelmiségi díszlet szolgál, negyvenkilós elektronyos Reiss írógép hatvancentis, robogó papírkocsival.

         Most ugyanez készül, milliárdos projektbe ojtott poszt-NDK macsóbuli, nohát ezegyszer nem múló mágnesszalagon, hanem kőbe-fába-betonba gyógyított mementó gyanánt.

         Így helyes, az értelem mulandó, a bunkóság örök.

A szavazófülke előtt megcsörrenő mobilba a mindig érvelni kész, szánandó mérnöki értelem már nem mond semmit, „kampánycsend van, édesem” és leteszi.

         A mindig érvelni kész, szánandó mérnöki értelem úgy hitte, hogy belátható, a kinépszavazott díjak helyett tüstént lesz majd egyéb, kövérebb díjtétel akárhány, érvelni csöndben érvelt tehát, szőrmentiben.

         A mindig érvelni kész, szánandó mérnöki értelem tévedett.

         Lett ugyan újabb díjtétel, hogyisne lett volna olyan. Még vasárnap este lett. De nem a minden Viktorok réme, évtizedek óta első államférfiú, az orrok Ference rukkolt elő vele. Nem. Hanem nagyobb úr, az, akinek Viktor első perctől hódol, noha nevét kiejteni nemhogy nem meri, nem is látszik tudni, ki ő. Ő a Balkán Szelleme.

         A műszaki kultúra úgy tartja, korrupció az, amiből téged kihagynak.

         A vizitdíjautomatákat parkolóautomatákká alakítani a Gámán Kft. már vasárnap este kész.

         Ezt nem képes semmi Viktor semmi Gyurcsányokra rákenhetni. Ehhez Viktor fantáziája kevés. Ez Magyarország, feleim.

         Régebbi sorok akadnak a kezembe. Úgylehet, aktuálisak még.

         Szép, olvasható, jó mondatokban lepődik meg a 168 óra levelezője a miniszterelnök régóta tudott képességén: jó, magával ragadó szónok, képzett és sodró. Pedig KISZ-es volt, hűl el, „milyen megvilágosodások során lett” ilyen?!

         Nem a levelezővel van bajunk. Hanem azzal az embertársunkkal, aki diplomás létére mégis hol él, de legfőképpen hol élt akkor. Nem kellett ő is tábort szervezzen, KISZ-pénzeket fölhasználva jó ügyekre, elhallgatva ha kell, megszólalva olykor, amikor nem lett volna szabad. Végképp nem kellett ő is járjon a Duna-parti alupalotában, meglepetten ráismerve egykor csodált, karakán kari kistitkárára a kiváltságosok között, és nem kellett tán eldöntse, elfogadhatja-e tőle az obligát elvtársi konyakot – nem, akkor nem a konyak volt a bűn, nem is voltunk álszentek, a mi egyetemünkön vérbőn élt az az akadémista tempó, amit Zweig oly, de oly elkeseredve átkozott ki a Tegnap világában, csak talán megszimatolhattuk mi is, mezei talpas hallgatók, ki maradt ember és ki nem a hatalom igézetében vagy csak ígéretében; utóbbiaktól a jó ízlés nevében, csöndes másrahivatkozással, elhárítható volt a kínálás. Ezzel a szemüveges mukival viszont nem voltak ilyen dilemmáink.

         Persze nem voltunk mi tévedhetetlenek, dehogy (a tévedhetetlenek ’87 március 15-én debütáltak). Csak volt szimatunk, mert az élethez, megúszhatatlanul, mindig, kell a szimat. Nem néz Vukot, drága mentálpedagógus úr. Különben fújná ön is: Mit ér egy orr szimat nélkül?!… szomorúúúúú…!

         Talán ideje volna észhez térni. Ha az urak három-négy-évtizedente rendszerváltani méltóztatnak, és ez addikt hagyatékról lemondani nem, úgy méltóztassanak szembenézni azzal, hogy szinte minden tehetséges vezető az előző alomban kell, hogy felnevekedjék (amúgy az önnön intaktságára oly igen nagyon, amint oly igen alaptalanul is büszke ellenzéki vezér is). Az oktalan sározói reflexen azután a mentálpedagógus levelező látható átmenet nélkül, ám hisszük, nagyonis indokoltan túllép. „Magyarország megreformálására rászorulunk. Különben marad Mucsa, marad az ugar, maradnak a mikszáthi mamelukok. A dagonya.” – mondja.

         Hiszen éppen ez az.

         Születésnap, kerek évforduló. Hányszor elmondtad már az efféle alkalmakon, hogy az is bolond, aki számot vet ilyenkor az elvégzettekkel, az eltelt idővel: az idő egyirányú utca, előre haladsz, előre kell nézni.

         Számot vetsz tehát az eltelt idővel.

         Felötlik egy zömök, rövidre nyírt hajú, dacos kun figura, két évtizede lehet, a fertődi kastélykertben halad a főlépcső felé a késődélutáni súrlófényben, kézbefogva egy vele szinte egyforma, félakkora dacos kun alak, „a fiam, fél nyolc”, mutatja be a hetedik évét elhagyott kisebbiket, akiből határtalan bizalom árad a nagyobbik felé, és ősi, megingathatatlan szeretet viszont. Sétájuk a képzeletedben immár örök; az apa negyvenhét évesen, sok éve meghalt, fiáról semmit sem tudsz. A rövid, egyre jobban tudod, mennyire rövid negyvenhét év alatt az apa sokat, nagyon sokat végzett. Reméled, nem szakmabeli, hogy örökre beírta magát az animáció történetébe, mert a legendáriumába biztosan. Reméled, hogy nemzedékek őrzik meg Hegyi Füstös László nevét, akiket gyerekként beavatott az animációs filmek varázsos világába, nem a japomerikai tucatszemét, nyávogós-sikoltozós időemésztőkébe, nem, hanem azokéba, amik – amikről csak ő tudta elmondani, mi értéket hordoznak, miért és hogyan.

         Születésnap, kerek évforduló. Túlélted őt, de vajon mit mutathatsz föl? A szimpla túlélés nyiszlett, behúzott seggű, szánalmas örömén túl mi az, ami értékké tette életedet az evolúció szent förgetegében a másikéval szemben, aki tengernyi alkotás után kiesett a ringlispilből évekkel hamarabb?

         Felötlenek mások, mind halott. Törvényszerű-e vajon, hogy akikkel a lábad elé botlott, kerek számot mutató kilométerkő mellett pörlekednivalód akad, egy sem képes már a viszonválaszra? Merthogy úgy érzed, kérdéseikkel ők kezdték az egészet. Mindig is ott feszültek ezek a kérdések? Vagy csak a kőbebotlott lábad sajgása hívta elő őket? Pörlés-e vajon, vagy újra és újra meghatározod a sarokpontokat, és ehhez rég halott embereket hívsz mintául, eszméket kérsz magadon számon, amiket emberi alakokba helyez az örök játékos képzelet?

         Születésnap, kerek évforduló. Mit végeztél vajon? A számtalanszor elmondott, évődéssé szelídült szentenciád érvényes-e még, valóban csak egy árva botot tűzzenek a sírodra, ha valamit egyáltalán, vagy jobban tetszik immár az építész síremléke a konstans mattrészeg, hitvány plebi gond(atlanság)jaira bízott, gazfölverte, tüneményes kis temetőben, sima, homokszín márványlap egy széles márványszegélyből épp csak félarasznyira kiemelkedve, rajta név, foglalakozás és két évszám csupán, és, zsidómód, egy vagy két követ cserél egy vagy néhány emlékező, szabálytalan időközökben? Az öröklét a testnek föltámadása, a gének örökek, magunk csak eszköz vagyunk, halhatatlan lelkünket kromoszómáknak hívják; de vajon a szellemünk: az örök? És a legfőbb kérdés: a te szellemed örök-e vajon? Hiszen az emberi öröklét az emlékezés örökléte: amíg van ember, akinek a neved jelent valamit, addig élsz, és hiába áll századokig kő a porló test fölött: ha nincs már ember, aki tudná, ki voltál, akkor nincs már isten sem, aki életet lehelhetne a szétfutott atomokba.

         Mi marad utánad? A szabadsággal megátkozott huszadik századi ember az egyenléttől való félelmében kivagyi gagyit, mézeskalácsházak rettentő kavalkádját építi maga köré és lenézi a fésűs beépítésű falu egyforma hosszúházait. De egy-egy elhagyott, mára már talán romló portát, a többivel látra egyforma házat megösmerni a mérnök szobákat mér, zugokban bolyong; és egy-egy ötletes zugoly mesébe kezd, egy hajdanvolt emberről, aki a százszor, ezerszer ugyanúgy megépített ház egy részletét a saját képére és hasonlatosságára, a maga örömére formázta, és a mérnök elé toppan a sosemlátott férfiú; fiatal, bízik magában és sudár feleségében, akinek hamarosan gömbölyödő pocakjával elölről kezdődik majd a körforgás, és akinek szeretettel varázsol szép és egyéni részleteket a lelkes képzelet.

         Egy zug, egy fa, egy mondat. Elültetted-e a fádat, elmondtad-e a mondatodat? Elmondtad-e mindegyiket, amit el kellett eddig? Megérdemled-e a kis suhángot fejtől való fa gyanánt, ami árnyat adó fává nőhet, amin ugyan ott ne legyen a neved és főleg ne a kirekesztő szimbóluma - kínhalált hordozó kereszt - istenbitorló világcégeknek, de ami alá odaülhet majd az utánad jövő, hogy fölhorgadó kérdéseit nekiszegezze annak, aki a hite szerint voltál? Ami alatt az utánad jövő majd perelheti az istenét, amit ki-ki, ő is megteremthet magának, hiszen ezek volnánk mi, emberek: nem mások, mint istenteremtő állatok. És ilyenek az isteneink is: állatok.

        

Új volt a nagy fekete furgon, hazafelé beugrottam a barátomhoz, akivel értelmes dolgok mellett időnként kocsikról is el szoktunk diskurálni. Ritkán, mert messze lakunk, végtére is nagy, szabad országban élünk…

 A rádió, ügyes, jóhangú kis kütyü, Bartókra volt állítva, a nagy, diszkrét kijelzőn csöndesen ejtőzött az adó leghatásosabb reklámja: a neve. Barátom gyors oldalpillantással nyugtázta, hogy mit hallgatok, és ezután már látta értelmét megdicsérgetni a kocsit is.

A stúdióban a méregdrága, prémium kategóriás beépített kávéfőzőből igyekszem előcsalogatni a pótszernek való hitvány neszkávét, megpihen a szemem az aláépített rádión, beállítom az órát rajta. És ha már ott a kezem, hát keresgél. A kezem keresgél, noha az eszem tudja, a megye összes beszédhibás idiótája évek óta a rádiókban csapódik le és amelyiknek nem jut hely, hát alapíttat magának egyet, a Bartók pedig nehezen fogható itt (is). De szerencsém van, elcsípem egy zenekari mű utolsó futamait, aztán – aztán baj van, mert fölnyihog az obligát reklám. Az obligát egyentahó reklám, ami pont a helyén van a Boros-Bochkor-alulkultúrákban, nade a szellem adóján?!

Emerhárombartók. Juhú. Nemsokára enyerté. Pánikszerűen kikapcsolom a rádiót. Állítsátok meg Arturo Újít!!

A vállalati körbetartozásokat már az anyatejjel szívja magába a magyar. A gyöngébbje valamivel később: a gyermekmondókákkal. A gyermekmondókákben kiteljesedik az egész magyar gazdasági kultúra.

Mit is tanul a vállalkozó már zsenge kisgyermekkorában? „Dolgozzatok legények, holnap lesz a vásár / Kifizetlek benneteket, ha eljön a császár”. Kerek, elegáns szöveg, egy felhívás, egy ígéret, egy feltétel. Kissé zömített szövegezéssel ugyan, de egy komplett vállalkozási szerződés áll előttünk. Legények („itten jön az anyja neve”, amint ispán uram oly találóan jegyezte meg a Ludas Matyi megtorlása fölött ült törvény kapcsán), továbbiakban: Vállalkozó a föntebb nem részletezett, a mindenkori utasításban kiadott munkát elvégzi a holnapi naptári napon tartandó sokadalmi kereskedési akciónap kezdetéig. A munka ellenértékét én (továbbiakban: Fővállalkozó) a kapcsolt teljesülési feltételek együttes fönnforgása esetén készpénzben teljesítem. Második paragrafus: Fővállalkozó kapcsolt fönnforgási feltételként, azaz a készpénzes teljesítés föltételeként a vonatkozó kereskedelmi akciónapi császári látogatás teljesülését szabja.

Mármost arról igazán nem tehet az árva, hogy az átlagosnak mondható bivalysunnyogósi hetivásáron a császárlátogatások száma jószerével szinte nulla, és így a kifizetésnek esélye sincsen. Teccettek volna elolvasni szerződést.

Azért a derék alvállalkozókat, de főleg a szakibácsikat sem ejtették a fejükre. Ők is hallgattak mondókát, népdalt, többet is az elégnél. Például ezt: „Kossuth Lajos azt üzente, / Elfogyott a regimentje. / Ha még egyszer azt üzeni, / Mindnyájunknak el kell menni”. Elsőre semmiképpen sem, nem ettünk mi meszet. Jól meg kell az ilyent gondolni, ha nem szól másodszor, nem lehetett olyan fontos amúgysem, mi zúgott itt át fölöttünk, alighanem az a fránya muszka.

Emese álma. Erről talán hallott már a közrend őre, valami madár volt, valami csajt ejtett teherbe. De akkor, nemá, akkor az a madár megdugta a csajt.

Azt azért nem mondanánk, hogy ez így konkrétan végigfut az igazoltatást orális aktus plusz elélvezek ahogy a cimborám hátulról megtolja a csajt-szeánszba kifuttató rendőri erőben (nem tudjuk persze, hogy a gyanús bőségű, hirtelenségű és szaporaságú esetsorban előkeveredett konkrét Rebisz-affér épp igaz volt-e. De a húgunk, a haverunk húga, az évek során eladomázgatott olyannyi esetből legalább egy már csak statisztikailag, nemzörögaharasztilag is biztos, és most épp arról beszélünk). Ám érdekes volna egyszer egy kutatás, vajon mi és mennyire tud elkülönülni az egyszerű nép fiai fejében. Merthogy nem is olyan nagyon távoli az ük- és szépapák világa, amidőn a győztes seregnek nem csak a templomi arany (az ugyan jobbára inkább a vezérkarnak) és a polgár pénzneműje volt a jogos jussa, de az elmenekülni nem tudott asszonynép fara is. Másképpen fogalmazva: ki tudná megmondani, hogy mennyire vékony az a kultúrmáz, ami le-lepattan az erőfölényével visszaélő rendőrről, aki így azután úgy véli, jogosan jut egyszer életében végre egy izgató asszonyi testhez.

Ahogy a két stoppos olaszt fölvevő egyszeri fiatal iparos, aki, khm, szerény angoltudásával megpróbálja elmagyarázni ennek a kettőnek itt a hátsó ülésen, anya és lánya, a közelben magasodó Turulszobor lényegét – annyit mindenesetre sikerül, ezt amazok döbbent tekintetéből világosan látja, hogy ez a magyarok szent állata, ami megb…ta a magyarok ősanyját. Was fucking her.

Ennyi azért a rendőrképző szakközépben is átmehet történelemből.

 

 

 

    Állítólag svájci-magyar divatipari együttműködés van születőben. Az alpesi legelők egyes negatív hatásait kiszűrendő az állatvédők erőteljes nyomására a legelésző állatokra alsóneműt fognak eztán húzni, és ezt egy magyar cég fogja gyártani.
    A márkanév meg nem erősített hírek szerint Budmilka lesz.

Csonkamagyar, írja sajtónkról TGM az ÉS-ben (http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0727&article=
2007-0708-2215-06JXFW): „újságíró volt Csíkszeredában (a csonkamagyar sajtó szerint "Csíkszeredán", ad notam "Pécsben", "Debrecenütt", "Budában")”, tesz kis szúrós kitérőt, miközben fölidézi barátjának alakját.

          Mármost TGM-et olvasni mindig jó, ha van csöppnyi időnk, amit elorozhatunk az örökléttől holmi elvontabb élvezetekre. Öröm akkor is, amikor nyilvánvalóan nincs igaza és öröm akkor is, amikor találva vagyunk az igazától. De ezzel a csonkamagyarral vitatkozni kell.

         Nem mintha a szellem, ami sajtónkból ki-kikandikál, jobbára tényleg nem volna csonka. Csak már ideje volna a trianonkodás uncsi bazári rongyát, ezt a múltba-köldökbe révedő honfibút, mint kievett gyorspogácsa hitvány zacsiját otthagyni végre valamelyik koszos vasúti peronon. Más megnevezést ajánlanánk az ovális H-ba zárt populáció jelölésére, amikor meg kell különböztetni. Legyen Pannon Feudális Föderáció. Bács és Környéke Vakarékszövetkezet.

         De a legjobb variációt mégiscsak TGM adja, ugyanebben az írásában: rommagyar (ő ugyan vélhetően a "románnal átitatott magyar" értelmében, de a 'rom' szó plasztikus és dús magyar jelentését átütőbbnek érezzük ezúttal). Nézzetek szét, feleim, Mindjobban Állati Vasutainkon, kultfővárosunk rettenetes utcáin és házain és még rettenetesebb álmain, midőn wifi hotspotot álmodik a szerteszétszart térre a maga után fölszedni nem tudott csikkek fölé a helyijáratú géniusz, két év alatt villamost.

         Barátkozzunk a szóval, nem balkán ez. Rommagyar.

    Édes szépséggel ő-ző asszonyság a Klubrádióban, telefonál Pikónak. Épp akkor kapom el a beszélgetést, amikor nyugodt biztonsággal közli, Budapesten van vagy 100 kórház - mintha sokallaná.
    Pikó kérdez: a maguk környékén hány kórház van?
    Amire a néni angyali nyugalommal: én nem tudom, én itt vagyok kint Helvéciában a kertben, én nem tudom, hány van... tovább nem érteni, valaki hangosan felröhög.
    Úgylehet, én voltam, más nincs a lakásban.
    Édes hazám, egy mondatban. Nem tudom, de tessék engem meghallgatni. Nem tudom, nem teszem, nem gondoskodok róla, tessék engem tutujgatni, megvédeni, eltartani.
    Nem az a baj, hogy nyakig ülünk a sz...ban. Hanem hogy lötykölik.

(Sopron) A vakító fényben, a perzselő kánikulában hősiesen előzget egy dúsan leharcolt duplakabinos, platós VW kockatranszporter. Délceg feliratozása erős formákkal hirdet konyhabútort. Egyszercsak eltűnik, hogy aztán pár perc múlva újra előkerüljön. A kipufogó förtelmes füstjében előszörre alig tűnik föl a rakomány, vagy egy tonna beton a platón. A gép orra az égnek, a „Konyhastúdió” felirat ferdén ágaskodik, de olvasható alatta, hogy a városban a legolcsóbban, részletre is…

(Pécs) „Konyhabútor Zöldért”. Helyes. Cipőt a papírboltból, bugyit a postáról, hitelt a lakásmaffiától. És akkor még ezek a Zöldértes fiúk állítólag jók is...

Ideje egy jót konzumálni, feleim.

 

    Pénteken Mohács.
    Szeretem ezt a kisvárost, nem csak azért, mert alig másfél-két óra bringával és ott a víz, a nagy, a mocskos, a gyönyörű Duna - de a maga álmosságában és kisvárosságában nagyon lakható helynek tűnik. Épületei aránylag rendben - a svábok nemigen hajlandóak megmagyarodni a szónak a karbantartás iránti iszonyat értelmében -, itt-ott tágas terek, és ha járatos emberrel mégy, akkor olyan, de olyan halpörköltet ehetsz...
    A város főtere a Széchenyi tér, déli oldalán a Fogadalmi templommal. Hatalmas, békebeli tér, szerintem mindenki ismeri, itt lövik el a busók az ágyújukat.
    Most szakibácsik, majdnem azt írtam, serénykednek, szóval vannak, még egy-kettő ődöng a hétvégi dél hőségében. Befordul egy szakadt utánfutóval fölszerelt megroggyant furgon és szívettépően ténfereg, majd, sok-sok kísérlet árán letudva a tizenöt méter tolatást a száz méter széles téren, büszkén zuhan ki belőle a pilóta: sohasem tudtam tolatni! Hacsak nem ezért kapja a fizetést az adóforintjainkból.
    A téren gyönyörű, kézzel rakott bazaltkocka-burkolat. Még. Mert a templom előtt már halomban állnak a betonkockák, és a téren körös-körül a járdák, sétálóutak színes betonkocka-burkolatot kaptak. Vannak nyilván, akik ezt fejlődésként értelmezik. Magunk inkább valaminő gyermeteg tervezőprogramocskára gyanakszunk: ferde sávban mustársárga betonok futnak át az ösvény szürkéjén, majd ihol vörös, ihol nemtudomén milyen színű betoldozások. Szegény elmeszociális Pistike rászabadult a progira, mintát játszik. A betonkocka-rakások nagy valószínűséggel burkolattá válnak majd a téren, a fölszedett, tömény értéket képviselő bazaltot pedig dehogyis fogja a város nyilvános árverésen eladni a polgárainak, jó lesz az, mint annyi más helyen, egy-két helyiérdekű potentát vagy az egységszakadt kivitelező cég egységbunkó művezetőjének udvarán. Ha van, a cáfolatot kéretik regisztráció után emitt alul leadni, jólesne nagyon.
    A teret pedig elborítja a betonkocka egyensivárja. Hasonul Mohács is. A megyeszékhely sétálóutcáján, aminek nevéből a nagy átkeresztelkedési lázban oly fontos volt száműzni Kossuthot, már ez virít. Talán a Nemzeti Színház előtt találhatni egy csöppnyi értelmes burkolatot, de egyébként végestelen végig a betonkocka, ami persze fölöttébb célszerű az óvszergyári melósparkolóban, csak épp nem a város szívében. Igaz viszont, hogy a színháztól saroknyira tetszeleg a kültelki samponbolt sivár fehérre befóliázott ablaksora. Lehet, hogy ez volt a burkolat tervezésekor a viszonyítási pont?
    Mohácson a bazalt még megvan. Még megállítható a rombolás.
    Vagy igazodni kell a templomfelirathoz: "nemzeti nagylétünk hős temetője, Mohács"? Legalább egy jó kis esztétikai környezetszennyezés erejéig?

Nyíljék ez új blog egy régi írással, az aktualitásából jottányit sem veszített. Így kerek.

            Áll a svéd autója az út mellett, a parkolójelleggel kialakított öbölben, akkurátusan mögécsatolva áll a svéd lakókocsija is.

            Maga a svéd nem áll, a svéd maga a parkolóöböl melletti padka mentén föl s alá jár. Keze a fején, tekintete a földön. A svéd mellett, a padkán a svéd tökéig ér a szúrós gizgaz, szaros papírdarabkákat lendít feléje a szél. Nagy bajban van a svéd, a fejen lévő kéz nagyokat túr a dús svéd hajba, fejet vakar. Emellett Magyarországon, Kópháza és a Széchenyiek ősi fészke, Nagycenk között van a svéd. Ha nem Magyarországon lenne, vélhetőleg bajban sem lenne, mert akkor, valamelyik balkáni államban, Horvátországban mondjuk (tudjuk, hogy nem balkáni, de mégis, olykor olyan jó ezt nem tudni), nem tökig érő fű plusz szaros papírfoszlányok lebegnének a svéd felé a padkán, hanem kő és beton enyhely hivogatná, jó masszív acél csészékkel, vandálbiztos csapokkal és korracél tükörrel.

            Kicsit távolabb magyar autója áll a szépen kialakított parkolóban, az M7-esen. Maga a magyar nem áll, a magyar maga, mint már többedszer, célirányosan nekilódul a kő és beton enyhely (plusz extrák, mint fönt) felé. És mint már mindannyiszor előbb, fölkenődik a vandálbiztos korracél kilincsre, az enyhely konzekvensen és zordan zárva.

            A magyar nem túr ritkuló üstökébe, hanem újabb célirányt vesz, és nekilódul az Ecseri láp jellegét szépen felidéző felhajtónak. A felhajtó (mivégre vajon a sárból az autópályára?) mellett szalagkorlát, azon pár méteres szünet, azon túl zöld: fű, cserje, majd, ha csak harmadrendű is, de mégis: néhány fa. A magyarnak nem ér tökéig a fű, a magyar, ahová tart, ott gondosan, folyamatosan kaszált négyszög található. Nem nagy, pár négyzetméter csupán, de amire megalkotója szánta, arra alkalmas. Nem csurog vissza a magyar szenvedése a nadrágjára róla. És az obligát szaros papírfoszlányok is bokamagasságban lengedeznek és nem fönnebb, azért ez mégis Európa, 21. század.

            Áll az ukrán kamionja is az út mellett. Ha akkurátusan nem is, azért a nagyobb sárdagonyákat kikerülte: ahová az ukrán kitelepedett, ott, a 4-es út mellett, a töredezett aszfaltöböl alól föl-föltörő anyaföld aránylag száraz. Az ukrán már túl van a dolog fejvakarós részén, noha őneki ez gondot éppenséggel nem okozott, papírfoszlányait lomhán tekeri a szél a pótkerék-leeresztő kurblijára. Az ukrán már a félsódéros rönkpadon ücsörög, újabb papírokat ereget, ezúttal valami meghatározhatatlan ételnemű fölöslegessé vált burkait, rág, mosolyog. Aztán odalép a pótos alatti koszhadt műanyagkannához, vizet ereszt belőle egy bádogpohárba, iszik. Elégedett.

            Mármost végtelen számú utakon végtelen autós végtelenszer végtelen kínját darabonként leírni fölöslegesnek tűnik, „és lát százezer nagymamát, hogy gombolyítja fonalát”, aki valaha is megpróbálta a dolgát a hazai utakon járva kulturáltan elvégezni, az tudja, miről beszélek. Sőt, már a mcbunkó sem jöhet számításba, mert fizetni kell érte, és azt a minőségű kávét vagy ételt, amit a nemfizetés fejében fogyasztani kéne, csak az ügynökök legalja: teszkós árufelírók, danúbiuszkapuccsínós kólasurmók és gps-loggerrel percre bejelentkező veddmegdobdel-nagyáruházi kitudjamicsodák tudják letolni a torkukon.

            Még a benzinkutak hagyján. Az idők homályába vész a feltaláló, aki elsőként száműzte az összeszorított térdű autóst a kútsopp háta mögötti kicsiny odúba, aminek a kulcsát a bolti eladó őrzi. Az odún apróbetűs magyar felirat tudósít a kulcs hollétéről, méla németek, bambán szenvedő hollandok rántanak néha egy-egy csüggeteget a mocskos kilincsen, még szerencsés a halálosan túlterhelt Dáciából kiomló constanzai román, akinek tapasztalt kamionos honfitársa szapora beszéddel árulja el az enyhülés titkát. A kamionos már a soppból jön, törülközője szürke, vizes szegélyén sörtebajszú fogkefét és több mint kétes szappant egyensúlyoz, a gépes fülkéjében töltött éjszaka után újabb kegyetlen tizenhatórázás következik, hadd hulljon a magyar férgese a négyesen, a nyolcórás műszakot elég lesz majd a németeknél betartani. A soppban a frissre maszkírozott pultos cicababa lesújtó pillantásától kísérve a megszorult utazó átveszi a tömérdek mancs nyomát híven őrző, ménkűnagy bilétát, aminek a végén a megváltás kulcsa fityeg, és míg áttör a fizetni várók során, át a parkolóban seftelők között, akiknek príma téma a WC-kulcs a kézben, csöndesen azért fohászkodik, hogy kinyíljon az ajtó, és ne a bámész tömeg föl-föltörő buzdítása közben kelljen szinte fölfeszítenie, és már nem is törődik azzal, hogy bent mi várja. Jobb esetben olyasmi, amin papírülőkével úgy-ahogy úrrá lehet.

            Nyáron jó, nyáron a magyar behajt az erdősávban a földútra, takarásban van és árnyékban, a kocsi túlvitte a szaros papírokkal leginkább telített első ötven-száz méteren, itt bent a bozót között már csak sitt, műanyagflakon, döglött kutya várja, tisztaság és kultúra. Időnként egy-egy behajtó foglalt, kurva őgyeleg a szállongó papírok között, rajta cseszkó mackónadrág vagy sárkányvérszín csipkebugyi, mikor hogy, eleinte lelkesen kacsingat, egy idő múlva már csak a túl jól ismert fád vigyorral integet vonzerő nélkül, a lelkesedés kihordási ideje rendszerint három hét, vagy csak a drog és verés egyvelege eszi le róluk addigra a húst. Ilyenkor az ember továbbhajt, a kukorica magas, sok a behajtó, elfér furgon, BMW, sitt, az egész magyar környezetkultúra egy kétkeréknyi földes sávon.