Születésnap, kerek évforduló. Hányszor elmondtad már az efféle alkalmakon, hogy az is bolond, aki számot vet ilyenkor az elvégzettekkel, az eltelt idővel: az idő egyirányú utca, előre haladsz, előre kell nézni.

         Számot vetsz tehát az eltelt idővel.

         Felötlik egy zömök, rövidre nyírt hajú, dacos kun figura, két évtizede lehet, a fertődi kastélykertben halad a főlépcső felé a késődélutáni súrlófényben, kézbefogva egy vele szinte egyforma, félakkora dacos kun alak, „a fiam, fél nyolc”, mutatja be a hetedik évét elhagyott kisebbiket, akiből határtalan bizalom árad a nagyobbik felé, és ősi, megingathatatlan szeretet viszont. Sétájuk a képzeletedben immár örök; az apa negyvenhét évesen, sok éve meghalt, fiáról semmit sem tudsz. A rövid, egyre jobban tudod, mennyire rövid negyvenhét év alatt az apa sokat, nagyon sokat végzett. Reméled, nem szakmabeli, hogy örökre beírta magát az animáció történetébe, mert a legendáriumába biztosan. Reméled, hogy nemzedékek őrzik meg Hegyi Füstös László nevét, akiket gyerekként beavatott az animációs filmek varázsos világába, nem a japomerikai tucatszemét, nyávogós-sikoltozós időemésztőkébe, nem, hanem azokéba, amik – amikről csak ő tudta elmondani, mi értéket hordoznak, miért és hogyan.

         Születésnap, kerek évforduló. Túlélted őt, de vajon mit mutathatsz föl? A szimpla túlélés nyiszlett, behúzott seggű, szánalmas örömén túl mi az, ami értékké tette életedet az evolúció szent förgetegében a másikéval szemben, aki tengernyi alkotás után kiesett a ringlispilből évekkel hamarabb?

         Felötlenek mások, mind halott. Törvényszerű-e vajon, hogy akikkel a lábad elé botlott, kerek számot mutató kilométerkő mellett pörlekednivalód akad, egy sem képes már a viszonválaszra? Merthogy úgy érzed, kérdéseikkel ők kezdték az egészet. Mindig is ott feszültek ezek a kérdések? Vagy csak a kőbebotlott lábad sajgása hívta elő őket? Pörlés-e vajon, vagy újra és újra meghatározod a sarokpontokat, és ehhez rég halott embereket hívsz mintául, eszméket kérsz magadon számon, amiket emberi alakokba helyez az örök játékos képzelet?

         Születésnap, kerek évforduló. Mit végeztél vajon? A számtalanszor elmondott, évődéssé szelídült szentenciád érvényes-e még, valóban csak egy árva botot tűzzenek a sírodra, ha valamit egyáltalán, vagy jobban tetszik immár az építész síremléke a konstans mattrészeg, hitvány plebi gond(atlanság)jaira bízott, gazfölverte, tüneményes kis temetőben, sima, homokszín márványlap egy széles márványszegélyből épp csak félarasznyira kiemelkedve, rajta név, foglalakozás és két évszám csupán, és, zsidómód, egy vagy két követ cserél egy vagy néhány emlékező, szabálytalan időközökben? Az öröklét a testnek föltámadása, a gének örökek, magunk csak eszköz vagyunk, halhatatlan lelkünket kromoszómáknak hívják; de vajon a szellemünk: az örök? És a legfőbb kérdés: a te szellemed örök-e vajon? Hiszen az emberi öröklét az emlékezés örökléte: amíg van ember, akinek a neved jelent valamit, addig élsz, és hiába áll századokig kő a porló test fölött: ha nincs már ember, aki tudná, ki voltál, akkor nincs már isten sem, aki életet lehelhetne a szétfutott atomokba.

         Mi marad utánad? A szabadsággal megátkozott huszadik századi ember az egyenléttől való félelmében kivagyi gagyit, mézeskalácsházak rettentő kavalkádját építi maga köré és lenézi a fésűs beépítésű falu egyforma hosszúházait. De egy-egy elhagyott, mára már talán romló portát, a többivel látra egyforma házat megösmerni a mérnök szobákat mér, zugokban bolyong; és egy-egy ötletes zugoly mesébe kezd, egy hajdanvolt emberről, aki a százszor, ezerszer ugyanúgy megépített ház egy részletét a saját képére és hasonlatosságára, a maga örömére formázta, és a mérnök elé toppan a sosemlátott férfiú; fiatal, bízik magában és sudár feleségében, akinek hamarosan gömbölyödő pocakjával elölről kezdődik majd a körforgás, és akinek szeretettel varázsol szép és egyéni részleteket a lelkes képzelet.

         Egy zug, egy fa, egy mondat. Elültetted-e a fádat, elmondtad-e a mondatodat? Elmondtad-e mindegyiket, amit el kellett eddig? Megérdemled-e a kis suhángot fejtől való fa gyanánt, ami árnyat adó fává nőhet, amin ugyan ott ne legyen a neved és főleg ne a kirekesztő szimbóluma - kínhalált hordozó kereszt - istenbitorló világcégeknek, de ami alá odaülhet majd az utánad jövő, hogy fölhorgadó kérdéseit nekiszegezze annak, aki a hite szerint voltál? Ami alatt az utánad jövő majd perelheti az istenét, amit ki-ki, ő is megteremthet magának, hiszen ezek volnánk mi, emberek: nem mások, mint istenteremtő állatok. És ilyenek az isteneink is: állatok.