Áll a svéd autója az út mellett, a parkolójelleggel kialakított öbölben, akkurátusan mögécsatolva áll a svéd lakókocsija is.
Maga a svéd nem áll, a svéd maga a parkolóöböl melletti padka mentén föl s alá jár. Keze a fején, tekintete a földön. A svéd mellett, a padkán a svéd tökéig ér a szúrós gizgaz, szaros papírdarabkákat lendít feléje a szél. Nagy bajban van a svéd, a fejen lévő kéz nagyokat túr a dús svéd hajba, fejet vakar. Emellett Magyarországon, Kópháza és a Széchenyiek ősi fészke, Nagycenk között van a svéd. Ha nem Magyarországon lenne, vélhetőleg bajban sem lenne, mert akkor, valamelyik balkáni államban, Horvátországban mondjuk (tudjuk, hogy nem balkáni, de mégis, olykor olyan jó ezt nem tudni), nem tökig érő fű plusz szaros papírfoszlányok lebegnének a svéd felé a padkán, hanem kő és beton enyhely hivogatná, jó masszív acél csészékkel, vandálbiztos csapokkal és korracél tükörrel.
Kicsit távolabb magyar autója áll a szépen kialakított parkolóban, az M7-esen. Maga a magyar nem áll, a magyar maga, mint már többedszer, célirányosan nekilódul a kő és beton enyhely (plusz extrák, mint fönt) felé. És mint már mindannyiszor előbb, fölkenődik a vandálbiztos korracél kilincsre, az enyhely konzekvensen és zordan zárva.
A magyar nem túr ritkuló üstökébe, hanem újabb célirányt vesz, és nekilódul az Ecseri láp jellegét szépen felidéző felhajtónak. A felhajtó (mivégre vajon a sárból az autópályára?) mellett szalagkorlát, azon pár méteres szünet, azon túl zöld: fű, cserje, majd, ha csak harmadrendű is, de mégis: néhány fa. A magyarnak nem ér tökéig a fű, a magyar, ahová tart, ott gondosan, folyamatosan kaszált négyszög található. Nem nagy, pár négyzetméter csupán, de amire megalkotója szánta, arra alkalmas. Nem csurog vissza a magyar szenvedése a nadrágjára róla. És az obligát szaros papírfoszlányok is bokamagasságban lengedeznek és nem fönnebb, azért ez mégis Európa, 21. század.
Áll az ukrán kamionja is az út mellett. Ha akkurátusan nem is, azért a nagyobb sárdagonyákat kikerülte: ahová az ukrán kitelepedett, ott, a 4-es út mellett, a töredezett aszfaltöböl alól föl-föltörő anyaföld aránylag száraz. Az ukrán már túl van a dolog fejvakarós részén, noha őneki ez gondot éppenséggel nem okozott, papírfoszlányait lomhán tekeri a szél a pótkerék-leeresztő kurblijára. Az ukrán már a félsódéros rönkpadon ücsörög, újabb papírokat ereget, ezúttal valami meghatározhatatlan ételnemű fölöslegessé vált burkait, rág, mosolyog. Aztán odalép a pótos alatti koszhadt műanyagkannához, vizet ereszt belőle egy bádogpohárba, iszik. Elégedett.
Mármost végtelen számú utakon végtelen autós végtelenszer végtelen kínját darabonként leírni fölöslegesnek tűnik, „és lát százezer nagymamát, hogy gombolyítja fonalát”, aki valaha is megpróbálta a dolgát a hazai utakon járva kulturáltan elvégezni, az tudja, miről beszélek. Sőt, már a mcbunkó sem jöhet számításba, mert fizetni kell érte, és azt a minőségű kávét vagy ételt, amit a nemfizetés fejében fogyasztani kéne, csak az ügynökök legalja: teszkós árufelírók, danúbiuszkapuccsínós kólasurmók és gps-loggerrel percre bejelentkező veddmegdobdel-nagyáruházi kitudjamicsodák tudják letolni a torkukon.
Még a benzinkutak hagyján. Az idők homályába vész a feltaláló, aki elsőként száműzte az összeszorított térdű autóst a kútsopp háta mögötti kicsiny odúba, aminek a kulcsát a bolti eladó őrzi. Az odún apróbetűs magyar felirat tudósít a kulcs hollétéről, méla németek, bambán szenvedő hollandok rántanak néha egy-egy csüggeteget a mocskos kilincsen, még szerencsés a halálosan túlterhelt Dáciából kiomló constanzai román, akinek tapasztalt kamionos honfitársa szapora beszéddel árulja el az enyhülés titkát. A kamionos már a soppból jön, törülközője szürke, vizes szegélyén sörtebajszú fogkefét és több mint kétes szappant egyensúlyoz, a gépes fülkéjében töltött éjszaka után újabb kegyetlen tizenhatórázás következik, hadd hulljon a magyar férgese a négyesen, a nyolcórás műszakot elég lesz majd a németeknél betartani. A soppban a frissre maszkírozott pultos cicababa lesújtó pillantásától kísérve a megszorult utazó átveszi a tömérdek mancs nyomát híven őrző, ménkűnagy bilétát, aminek a végén a megváltás kulcsa fityeg, és míg áttör a fizetni várók során, át a parkolóban seftelők között, akiknek príma téma a WC-kulcs a kézben, csöndesen azért fohászkodik, hogy kinyíljon az ajtó, és ne a bámész tömeg föl-föltörő buzdítása közben kelljen szinte fölfeszítenie, és már nem is törődik azzal, hogy bent mi várja. Jobb esetben olyasmi, amin papírülőkével úgy-ahogy úrrá lehet.
Nyáron jó, nyáron a magyar behajt az erdősávban a földútra, takarásban van és árnyékban, a kocsi túlvitte a szaros papírokkal leginkább telített első ötven-száz méteren, itt bent a bozót között már csak sitt, műanyagflakon, döglött kutya várja, tisztaság és kultúra. Időnként egy-egy behajtó foglalt, kurva őgyeleg a szállongó papírok között, rajta cseszkó mackónadrág vagy sárkányvérszín csipkebugyi, mikor hogy, eleinte lelkesen kacsingat, egy idő múlva már csak a túl jól ismert fád vigyorral integet vonzerő nélkül, a lelkesedés kihordási ideje rendszerint három hét, vagy csak a drog és verés egyvelege eszi le róluk addigra a húst. Ilyenkor az ember továbbhajt, a kukorica magas, sok a behajtó, elfér furgon, BMW, sitt, az egész magyar környezetkultúra egy kétkeréknyi földes sávon.
