Régebbi sorok akadnak a kezembe. Úgylehet, aktuálisak még.
Szép, olvasható, jó mondatokban lepődik meg a 168 óra levelezője a miniszterelnök régóta tudott képességén: jó, magával ragadó szónok, képzett és sodró. Pedig KISZ-es volt, hűl el, „milyen megvilágosodások során lett” ilyen?!
Nem a levelezővel van bajunk. Hanem azzal az embertársunkkal, aki diplomás létére mégis hol él, de legfőképpen hol élt akkor. Nem kellett ő is tábort szervezzen, KISZ-pénzeket fölhasználva jó ügyekre, elhallgatva ha kell, megszólalva olykor, amikor nem lett volna szabad. Végképp nem kellett ő is járjon a Duna-parti alupalotában, meglepetten ráismerve egykor csodált, karakán kari kistitkárára a kiváltságosok között, és nem kellett tán eldöntse, elfogadhatja-e tőle az obligát elvtársi konyakot – nem, akkor nem a konyak volt a bűn, nem is voltunk álszentek, a mi egyetemünkön vérbőn élt az az akadémista tempó, amit Zweig oly, de oly elkeseredve átkozott ki a Tegnap világában, csak talán megszimatolhattuk mi is, mezei talpas hallgatók, ki maradt ember és ki nem a hatalom igézetében vagy csak ígéretében; utóbbiaktól a jó ízlés nevében, csöndes másrahivatkozással, elhárítható volt a kínálás. Ezzel a szemüveges mukival viszont nem voltak ilyen dilemmáink.
Persze nem voltunk mi tévedhetetlenek, dehogy (a tévedhetetlenek ’87 március 15-én debütáltak). Csak volt szimatunk, mert az élethez, megúszhatatlanul, mindig, kell a szimat. Nem néz Vukot, drága mentálpedagógus úr. Különben fújná ön is: Mit ér egy orr szimat nélkül?!… szomorúúúúú…!
Talán ideje volna észhez térni. Ha az urak három-négy-évtizedente rendszerváltani méltóztatnak, és ez addikt hagyatékról lemondani nem, úgy méltóztassanak szembenézni azzal, hogy szinte minden tehetséges vezető az előző alomban kell, hogy felnevekedjék (amúgy az önnön intaktságára oly igen nagyon, amint oly igen alaptalanul is büszke ellenzéki vezér is). Az oktalan sározói reflexen azután a mentálpedagógus levelező látható átmenet nélkül, ám hisszük, nagyonis indokoltan túllép. „Magyarország megreformálására rászorulunk. Különben marad Mucsa, marad az ugar, maradnak a mikszáthi mamelukok. A dagonya.” – mondja.
Hiszen éppen ez az.
