És ne tartsd karban, amit karbantartanod rendeltetett. Hagyd lerohadni, majd jön a segély és a jókirály. Ez így (és csak így) király. Erre az elvre erővel vedd rá a beosztottadat.
Megmenti a város az uszodát – adja hírül a néplap. Örül a mi szívünk, még ha egy füst alatt azt is megtudjuk, hogy megy az uszoda igazgatója.
Némi töprengésre ad okot persze, hogy az uszodát azért kell megmenteni, mert kicsi híján nem csődbe-, de tönkrement, és azért ment kicsi híján csődbe, mert a város nem utalta át azt a pénzt, amit már egy éve megszavazott. Kell a városi pénz, mert az uszodába szinte csak a sportolók férnek be, az ő működésük pedig közérdek – rendjén van tehát a közkasszából pénzelni az uszodát. Mármint rendjén volna.
Lemond az uszoda vezetője – de ennek semmi hivatalos oka, a legtisztább magánelhatározás, és őszülő fejünket szépen meghajtjuk e mély igazságtartalmú közlés előtt. Hogy is volna köze a lemondásnak az uszoda közeles csődjéhez. Év eleje óta számít majd’ hetvenmillió jó magyar forintokra, a pénz betáblázva, a szállítóknak az ígéret biztos – csak a pénz, az nincs sehol. Ellenben sunyi vádaskodások, allattomos pusmogások a vezetőről, az igen. Semmi köze ehhez a lemondásnak. Aki nem bírja a strapát, az ne igazgasson. Aki nem bírja, hogy össze-vissza adják-veszik a gazdálkodásra biztosra ígért pénzeket, aki nem bírja, hogy mindezért még őt állítják pellengérre, aki mindezekre rámegy és esténként egyre többször dörzsöli a szívtájékot, az nem való ide.
De ez magánügy. A szívtájéki zsibbadással, a hirtelen verejtékezéssel együtt. Ha elmegy, hát elmegy. Magánügy.
Magánúton megy gajra az ország szép lassacskán.
Lehet azután termelni a nemzeti egészségmegőrzési programokat. Futószalagon. Nyilván jól fizet. Aki ilyeneket gyárt, az a néhány megmarad.
