Megépítik Attila palotáját.
A hír önmagában is kerek abszurd, megállná a helyét: elképzeljük Attilát, ezt a súlyos alkoholista, deviáns vértahót, amint palotát épít – hát, nem is tudom. A korabeli technika és a hódítgató életmód metszetébe maximum egy jókora sátor férhet bele, és amit Attila életviteléről tudunk, annak fényében még ennek a belvilága sem lehetett annyira igényes, hogy egy vágásérett hízósertés maradéktalanul elégedett legyen vele.
De hogy legyen min megtámaszkodnia a fáradt képzeletnek, a hír mellé rögtön látványtervet is kapunk. A képen egy jókora bolondgomba-telep látható, a rózsadombi bunkóbarokk terpeszkedő kihaénnem bugrissága keveredik a korai Makovecz hibbant anyagkezelésével. Az eredmény egy zavaros, agresszív épülettömb, habár némi attraktivitást kétségkívül magáénak tudhat, és az ember elgondolkodik, vajon az ezredévekkel ezelőtti építészek, Attila udvari mérnökei ugyan mikor tanulhatták meg a számítógépes héjfelület-tervezést ennyire.
Azonban a hír nemcsak fotó és cím, és később arról olvashatunk, hogy a komplexum gondosan fővárosközeli telepítésével súlyos tömegek uticélpontjaként terveztetett, pincéje, trónterme és még ki tudja mije nem leend: egyszerre kétezer homo, khm, sapiens fér majd bele. Itt is vagyunk a lényegnél. Befektetők üzleti vállalkozása ez, Attila a projekt húzóneve, és máris képben vagyunk. Jó lesz ez így. Felötlik a korai hetvenes évek pornófilm-kultúrája: délceg sertésgondozók raja, megannyi vonalbajszos Dzsin-Dzsin-Dzsingiszkán lovagol poros, lottyadt, dús szőrzetű NDK-s kéjhölgyeken, és a sznob fogyasztó megnyugtatására a koppanó kéjhölgyi fejek megtámasztására értelmiségi díszlet szolgál, negyvenkilós elektronyos Reiss írógép hatvancentis, robogó papírkocsival.
Most ugyanez készül, milliárdos projektbe ojtott poszt-NDK macsóbuli, nohát ezegyszer nem múló mágnesszalagon, hanem kőbe-fába-betonba gyógyított mementó gyanánt.
Így helyes, az értelem mulandó, a bunkóság örök.
