Szól, de minek. Kisközség az Ormánságban. Szegény is, kicsi is, kopott is, messze is van. Ami nincs, az a pénz. Azt a keveset is kifűtik az emberek a tetőn, az ablakon, fizetik a ki tudja, miféle energiamultinak.
Jön egy csapat, tanítgatja őket. Kertészmérnök, egyetemi tanár, erdőmérnök, szakíró. Mérnek, fotóznak, aztán visszajönnek pár hét múlva. A kertész- és az erdőmérnök kártoltpapír-zsákokat emel ki, aztán egyszercsak ottvannak a falubeliek öten, a polgármester asszony – maga is gazdálkodó – kacsint, mosolyog, a falugondnok barna képe aztán egyszer megnyúlik és fut a mikrobuszhoz, hozni kell az ebédet az öregeknek, majd utána újra beáll segíteni.
A mélyszegénységben élő család házának födémére szigetelés kerül. Ahogy a kék zsákok följutnak a padlásra, elnéptelenedik az utca, fönt sürög mindenki a padláson. Por, több évtizednek a deszkák pórusaiba ült pora; a nehéz bontóvasak nyomán olykor tompa szóval omlik szét egy deszkavég. Készülnek a fotók, sablont vág a ház ura, elterül a szigetelőanyag, a porba olykor besugaraz egy napsugár, aztán a kinti szél a ragalján bevág és süvítve fölerősödik, mintha egy merő Laval-fúvóka lenne a ház. Nem csoda, hogy reggelre a lakásban minden hideg.
Volt. Mert aztán pár nap múlva jön a visszaigazolás: megmarad a meleg, örül a gazda és örül a falu elöljárója is. Akinek nem kis része van abban, hogy az egyesület révén a pályázati pénzből a szigetelés jó helyre került. Ebédre gulyás, amit a falu asszonyai főznek és isteni sütemény; a tudósító később boldogan fedezi föl az ottfeledett tepsi szélén a sültebb széleket. Az utca újra néptelen, ebéd után a rendőrök tartanak hosszúra nyúlt oktatást a leendő faluőröknek. Vélhetően erre a hírre érkezett a rádiós leány. Csinos, ezzel semmi baj, sőt, szemfüles, hiszen a faluőri oktatás elég sovány híranyag, de fölfedezi a szegénység ellen a hő megfogásának csínjait oktató csapatot.
Emmá' döfi, és rögtön mikrofonvégre is kapja az egyesület elnökét. Az egyetemi oktató asszony hosszan magyaráz, kerek, szabatos mondatai nyomán a sültkappan is értheti, miről van itt szó. A riporterlány ragyog, csacsog, még beszélne valakivel, odalöknek neki koncul egy szószátyár faipari mérnököt. A rádiós leány boldog, tengernyi anyag, kocsiba be, és mire a csapat összekészíti a műszereit, szerszámait és a maradék anyagokat, a rádiós leánynak már nyoma sincs.
De nem ússzák meg ennyivel. Előbb egy telefon egy ismerőstől, aztán még egy mástól, harmadszorra egyikük már az országos adón hallja a riportot. És ahogy nem akarta elhinni telefonon, úgy nem hisz a saját fülének sem. A faluról, ahol a munkára összeszaladtak annyian, hogy a padláson elférni alig lehetett, a felkonfnak mindösszesen annyi a közlendője, hogy lám, itt (falu megnevezve, a név gondosan, lassan ejtve ki) hiába akar bárki is segíteni, nem érdekli ez a kutyát sem, ebben a faluban a közösség romokban hever.
Szól a rádió.
Az közhely, hogy az újságírót nem az eszéért tartjuk, de ezt a közhelyet kevesen veszik komolyan, míg az éterben elhangzottakat sajnos igen. Így hát ez a primitív döfés marad majd az, ami a hallgatókban megmarad. Tízévszám el nem hangzik a falu neve, most végre igen; de bár ne hangzott volna el. Ahogy anno Kiss Géza aggódó írásait kegyetlen meg-nem-értéssel forgatta ki az ostoba Móricz (és vele és nyomán oly sokan), úgy vág az előítéletes butaság korbácsa a felkonf tévítéletéből erre a falura.
Szól a rádió, téma az emberanyag.
Csak amit a szalonbuta riporterlányka és hanyag szerkesztője egyként nem akar tudni: az anyagot még a holt anyaggal dolgozó kovács vagy asztalos is tiszteli. Hát még, ha ember az az anyag. Wallinger Endre, a Dunántúli Napló egykori nagyszerű munkatársa mondta mindig, hogy egy riport elkészítésekor az újságírói szakmai szempont csak az egyik. Annál sokkal fontosabb, hogy az újságíró továbbmegy, de a riportalany ott marad, neki az az élete, és a legfontosabb, hogy az írással legalább ne ártsunk neki (ha már használni legtöbbször úgysem lehet). Wallinger Endre már rég halott, és úgylehet, az előregondolkodás és az elemi (szakmai) tisztesség is vele temettetett.
